Nyelv ügy


„Ezenfelül [gondolja csak meg,] hogyan jön létre a beszéd? Először is van egy [minden partikuláris ismerettől] elvonatkoztatott tudás. Ebből emelkedik ki az ego, amelyből gondolatok fakadnak, a gondolatokból pedig szavak. Így a szó az eredeti forrás dédunokája.”
A nyelvkérdésről. Számomra teljesen elképzelhetetlen, hogy mindent, ami épp átfut rajtam és érzékelem, s vagy ami megakad, - vagy csak nyomát hagyja, rögtön lefordítsam , átírjam egy másik nyelvre. A szavak száma, amellyel én rendelkezem, tudom, hogy véges. Valamennyire, ezek kombinálva egymással, bővíthető, ha árnyalni, kifejezni akarom a mondanivalómat, s ennek függvényében kénytelen vagyok bizonyos kommunikációs konvenciók mintáját átvenni.
Érthető szeretnék lenni, azzá válni mindenképpen, kiküszöbölni azonban azt is, hogy csak a szavak átszálló állomásává váljak. Az express kifejezések, melyek céltudatosan futnak, most már a hihetetlenül: fizikailag és szellemileg egymástól távol álló alanyok között, átlag-értelme fokozatosan szűkül. Gondolom ezt azért, mert megmagyarázni bármit is, elengedhetetlen a szakszavak, kifejezések használata, és szükséges általános értelmet adni minden, eredetileg egy bizonyos, meghatározott dologra illő meghatározásnak. Azonban ez a mechanizmus önkényesen visszafele kezd el működni, hiszen egy általános, vagy köztudott folyamatra alkalmazott kifejezés eredeti minőségében ritkábban kerül elő. A lefordított mondanivaló értelme így kétszeresen áttétellessé válik. Torznak tartom így, mivel ez egy helyzet szülöttje, mely csak kis részben kapcsolható egy/a gondolathoz.
Bejegyezte:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)

Objektív és szubjektív.


Az elme működésének biofizikáját, biokémiáját meg lehet ismerni, mindkét tudományterület rendelkezik a megfelelő fogalmakkal, ahhoz hogy különböző jelenségeket leírjanak. A gondolkodás pszichológiájának értelmezése már nem annyira egyértelmű. Annak örökölt vagy tanult elemeit sem lehet egyszerűen elválasztani, hatásmechanizmusukat külön-külön tanulmányozásra körülhatárolni. Az elme tanulmányozása kénytelen nélkülözni a létező szakszavakat.
A szubjektív megfigyelések szerint az elmének nyilvánított ego egy keveréke az érzékszerveken beáradó információnak, és az azokat feldolgozó, többnyire megtanult kategóriarendszereknek. Ez egy kompakt kép, melyet a tudatalattiból, az ösztönök és az indulatok szintjéről származó energiák festenek át, határoznak meg. Az energia áramlása nem egyirányú, a hatás a külvilág és a belső között nyilván kölcsönös. Eddig minden egyértelmű.
Azonban az elme működésének tanulmányozása és megismerése után felmerül egy belső, sokkal egyetemesebb energia létének feltételezése, a prana. Apriori elfogadva ezt, mint az én-tudatnak a forrását, el lehet kezdeni foglalkozni az emberi egyén elméjének tanulmányozásával, a feltámadó gondolatok keletkezésével, azok származásával. Mint egy illúziónak nyilvánítva, önmagukban nem is számítanának, ha valójában nem határoznák meg valamilyen szinten az emberi lét egy bizonyos formáját. Az elme alapvetően egy csapongó, állandóan változó egysége a létnek, amit a legalsóbb szinten különböző kategóriarendszerek elsajátításával lehet leszabályozni. Ez a folyamat minél erősebb, a későbbiekben annál inkább egyértelmű lesz az illető egyén helye és pozíciója.
Az elme fegyelmezése után lehet könnyen vizsgálni a csapongó gondolatok eredetét, s azok közül, magasabb kritériumok szerint kiszűrni a lehető legracionálisabbakat, megtisztítani az elmét. A tiszta tudat erejével válik közömbössé majd a világ és az elme, s nyílik meg arra a lehetőség, hogy függetlenné váljon az ember mindentől, ami nem állandó.
Az elmének az uralására szolgáló módszereket mindig a meghatározott sorrendben lehet alkalmazni. A nagyon erős gyakorlatokat nemcsak fölösleges egy alsóbb szinten alkalmazni, hanem előnytelen is olyan szempontból, hogy az esetleg még fegyelmezetlen elme természete is sokkal erősebb lesz, a gyakorlatok által.