ha akarom a boldogságot,
amit nem ismerek,
itt van
/bennem/
s úgy mondom ezt,
mintha nem tudnátok
Tudatosítás
Csak történeti szempontból tekintve, bár valamilyen szinten annak térbeli szerkezetét is figyelembe véve, az egyének körül egyre határozottabban elkülönültek a különböző anyagi és szellemi életterek, és kristályosodtak ki bizonyos határok. A megismerési folyamatok korlátai egyben az információ mennyiségének a határai, és valójában vége is. Nem azért, mert az elvárandó anyag felhalmozása egy bizonyos idő után lehetetlenné válna, hanem mert annak minősége nem kerül előtérbe.
Gyakorlati szempontból azonban ez nem jelenti azt, hogy valójában korlátozva lenne bárkinek is a szellemi kapacitása, vagy valójában érezné tudásanyagának véges jellegét. A környezet támasztotta feltételek megismerése, az eligazodási módszerek alkalmazása könnyen megtörténik, azaz kialakul egy bizonyos szféra minden ember körül, amiben leképeződik a saját ismeretanyaga, és amin belül képes arra, hogy ezt a teret fenn is tartsa.
Képesek vagyunk rá, s lehetőségeink is adva vannak, hogy rendet teremtsünk szűkebb-tágabb környezetünkben, s birtokában is vagyunk elegendő ismeretanyagnak, ahhoz hogy áttekinthetővé tegyük azt. Amennyiben magunkkal azonosítjuk életterünket, figyelmünket csupán egy apró dolog kerüli majd el: nevezetesen, hogy a készen kapott környezetünk jellemzőit megváltoztatni még akkor sem tudjuk, ha ismeretanyagunkat bővítjük, vagy csupán annak részleteivel azonosulunk. Korlátaink következtében szellemi szféránk kiterjedése valójában környezeti ismereteink visszahatásából származik, s ennek fel nem ismerése determinálja az egyéneket arra, hogy az anyagi, pénzbeli kifejezhetőséget alkalmazzák, mint a tér feltérképezhetőségének módszerét.
Érdekünk is akár van arra, hogy ismerjük, minek mi a jelentősége a továbbiakban, persze, mert ez teremti meg annak a lehetőségét, hogy valamilyen szinten növeljük a környezetünk kapacitását. A megismert és a meg nem ismert részek közötti összefüggésekkel, kapcsolatokkal csak a saját ismereteink bővülésének függvényében tudunk foglalkozni, azaz csak a mi szempontunk szerint, és csak úgy, hogy eleve alárendeltnek tekintünk minden környezeti adottságot. Még ha ismerjük is annak részleteit nagy pontossággal, csak értékének megfelelően vagyunk képesek azt kezelni. Ám a környezet adottságai önmagukban még nem jelentenek értéket, csak ha konkrétan anyagi szféránkban leképezhetőek. És a probléma pont ez: a meglevő és még érintetlennek minősülő természet, nyilvánvaló értéke és jelentősége ellenére sem képez akkora értéket, hogy megőrizzük, csak akkor, ha a jelenleg értékelhetetlennek minősülő tényezőket is valahogy kifejezzük pénzben. De hát ez sem abszolút, sem relatív nem lehet valós, ameddig az anyagi érdekünk szférájában gondolkozunk.
A környezeti, természeti nevelés egyik sarokpontja lenne az, hogy a megismerteken túl egy reális képet adjon az ismeretanyag korlátairól, és a korlátokat meghatározó tényezőkről. Csak akkor fogunk olyan természetképet kapni, és továbbadni, amelyik önmagában fenn is tartható, és állandó, ha ismereteinken túl is feltételezünk egy összefüggésrendszert, mintegy kívülről tanulmányozzuk magunkat életterünkkel együtt, de nem annak részleteivel törődve, hanem a fel nem tárt részek lehetséges kapcsolataival összefüggésben.
Szabályokat nem ismerni, annyit tesz, mint egy másfajta utat törni olyan feltételek között, amikor egy tévéműsorban az ország turisztikai adottságai közé nem elsősorban a nagyrészt még érintetlennek minősülő természet került, hanem az, hogy a meglévő turisztikai irodák viszonylag nagy számban voltak képviselve egy nemzetközi turisztikai találkozón. Ilyenkor a regionális fejlesztési projektek elbírálási rendszere nemhogy meghatározza a pénzek elosztását, hanem lehetetlenné is teszi azt. Ugyanis a pénzek eleve nem a regionális fejlesztéseket igénylő szektort célozzák meg, még akkor sem, ha a szakemberek tulajdonképpen meglennének erre.
Ám pont azok a szempontok, melyek megfoghatóságuk és tapinthatóságuk miatt váltak elsőrendűvé, s nem az, hogy a behatárolt szférákon túl is felelősséget kell vállalni.
Így hárítjuk el a felelősséget: érdekszférák tudatosításával.
Csak történeti szempontból tekintve, bár valamilyen szinten annak térbeli szerkezetét is figyelembe véve, az egyének körül egyre határozottabban elkülönültek a különböző anyagi és szellemi életterek, és kristályosodtak ki bizonyos határok. A megismerési folyamatok korlátai egyben az információ mennyiségének a határai, és valójában vége is. Nem azért, mert az elvárandó anyag felhalmozása egy bizonyos idő után lehetetlenné válna, hanem mert annak minősége nem kerül előtérbe.
Gyakorlati szempontból azonban ez nem jelenti azt, hogy valójában korlátozva lenne bárkinek is a szellemi kapacitása, vagy valójában érezné tudásanyagának véges jellegét. A környezet támasztotta feltételek megismerése, az eligazodási módszerek alkalmazása könnyen megtörténik, azaz kialakul egy bizonyos szféra minden ember körül, amiben leképeződik a saját ismeretanyaga, és amin belül képes arra, hogy ezt a teret fenn is tartsa.
Képesek vagyunk rá, s lehetőségeink is adva vannak, hogy rendet teremtsünk szűkebb-tágabb környezetünkben, s birtokában is vagyunk elegendő ismeretanyagnak, ahhoz hogy áttekinthetővé tegyük azt. Amennyiben magunkkal azonosítjuk életterünket, figyelmünket csupán egy apró dolog kerüli majd el: nevezetesen, hogy a készen kapott környezetünk jellemzőit megváltoztatni még akkor sem tudjuk, ha ismeretanyagunkat bővítjük, vagy csupán annak részleteivel azonosulunk. Korlátaink következtében szellemi szféránk kiterjedése valójában környezeti ismereteink visszahatásából származik, s ennek fel nem ismerése determinálja az egyéneket arra, hogy az anyagi, pénzbeli kifejezhetőséget alkalmazzák, mint a tér feltérképezhetőségének módszerét.
Érdekünk is akár van arra, hogy ismerjük, minek mi a jelentősége a továbbiakban, persze, mert ez teremti meg annak a lehetőségét, hogy valamilyen szinten növeljük a környezetünk kapacitását. A megismert és a meg nem ismert részek közötti összefüggésekkel, kapcsolatokkal csak a saját ismereteink bővülésének függvényében tudunk foglalkozni, azaz csak a mi szempontunk szerint, és csak úgy, hogy eleve alárendeltnek tekintünk minden környezeti adottságot. Még ha ismerjük is annak részleteit nagy pontossággal, csak értékének megfelelően vagyunk képesek azt kezelni. Ám a környezet adottságai önmagukban még nem jelentenek értéket, csak ha konkrétan anyagi szféránkban leképezhetőek. És a probléma pont ez: a meglevő és még érintetlennek minősülő természet, nyilvánvaló értéke és jelentősége ellenére sem képez akkora értéket, hogy megőrizzük, csak akkor, ha a jelenleg értékelhetetlennek minősülő tényezőket is valahogy kifejezzük pénzben. De hát ez sem abszolút, sem relatív nem lehet valós, ameddig az anyagi érdekünk szférájában gondolkozunk.
A környezeti, természeti nevelés egyik sarokpontja lenne az, hogy a megismerteken túl egy reális képet adjon az ismeretanyag korlátairól, és a korlátokat meghatározó tényezőkről. Csak akkor fogunk olyan természetképet kapni, és továbbadni, amelyik önmagában fenn is tartható, és állandó, ha ismereteinken túl is feltételezünk egy összefüggésrendszert, mintegy kívülről tanulmányozzuk magunkat életterünkkel együtt, de nem annak részleteivel törődve, hanem a fel nem tárt részek lehetséges kapcsolataival összefüggésben.
Szabályokat nem ismerni, annyit tesz, mint egy másfajta utat törni olyan feltételek között, amikor egy tévéműsorban az ország turisztikai adottságai közé nem elsősorban a nagyrészt még érintetlennek minősülő természet került, hanem az, hogy a meglévő turisztikai irodák viszonylag nagy számban voltak képviselve egy nemzetközi turisztikai találkozón. Ilyenkor a regionális fejlesztési projektek elbírálási rendszere nemhogy meghatározza a pénzek elosztását, hanem lehetetlenné is teszi azt. Ugyanis a pénzek eleve nem a regionális fejlesztéseket igénylő szektort célozzák meg, még akkor sem, ha a szakemberek tulajdonképpen meglennének erre.
Ám pont azok a szempontok, melyek megfoghatóságuk és tapinthatóságuk miatt váltak elsőrendűvé, s nem az, hogy a behatárolt szférákon túl is felelősséget kell vállalni.
Így hárítjuk el a felelősséget: érdekszférák tudatosításával.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Objektív és szubjektív.
Az elme működésének biofizikáját, biokémiáját meg lehet ismerni, mindkét tudományterület rendelkezik a megfelelő fogalmakkal, ahhoz hogy különböző jelenségeket leírjanak. A gondolkodás pszichológiájának értelmezése már nem annyira egyértelmű. Annak örökölt vagy tanult elemeit sem lehet egyszerűen elválasztani, hatásmechanizmusukat külön-külön tanulmányozásra körülhatárolni. Az elme tanulmányozása kénytelen nélkülözni a létező szakszavakat.
A szubjektív megfigyelések szerint az elmének nyilvánított ego egy keveréke az érzékszerveken beáradó információnak, és az azokat feldolgozó, többnyire megtanult kategóriarendszereknek. Ez egy kompakt kép, melyet a tudatalattiból, az ösztönök és az indulatok szintjéről származó energiák festenek át, határoznak meg. Az energia áramlása nem egyirányú, a hatás a külvilág és a belső között nyilván kölcsönös. Eddig minden egyértelmű.
Azonban az elme működésének tanulmányozása és megismerése után felmerül egy belső, sokkal egyetemesebb energia létének feltételezése, a prana. Apriori elfogadva ezt, mint az én-tudatnak a forrását, el lehet kezdeni foglalkozni az emberi egyén elméjének tanulmányozásával, a feltámadó gondolatok keletkezésével, azok származásával. Mint egy illúziónak nyilvánítva, önmagukban nem is számítanának, ha valójában nem határoznák meg valamilyen szinten az emberi lét egy bizonyos formáját. Az elme alapvetően egy csapongó, állandóan változó egysége a létnek, amit a legalsóbb szinten különböző kategóriarendszerek elsajátításával lehet leszabályozni. Ez a folyamat minél erősebb, a későbbiekben annál inkább egyértelmű lesz az illető egyén helye és pozíciója.
Az elme fegyelmezése után lehet könnyen vizsgálni a csapongó gondolatok eredetét, s azok közül, magasabb kritériumok szerint kiszűrni a lehető legracionálisabbakat, megtisztítani az elmét. A tiszta tudat erejével válik közömbössé majd a világ és az elme, s nyílik meg arra a lehetőség, hogy függetlenné váljon az ember mindentől, ami nem állandó.
Az elmének az uralására szolgáló módszereket mindig a meghatározott sorrendben lehet alkalmazni. A nagyon erős gyakorlatokat nemcsak fölösleges egy alsóbb szinten alkalmazni, hanem előnytelen is olyan szempontból, hogy az esetleg még fegyelmezetlen elme természete is sokkal erősebb lesz, a gyakorlatok által.
