A remények és a lehetőségek korszakában vagyunk. A felfedezések, a hódítások ideje. A terület birtokba vétele, a terület kisajátítása. Szent misszió ez, konvencionális, az értékrendszer alfája és omegája: tettek meghatározója, - de nemcsak így, hiszen gazdaságelméletileg is a fizikai: térben, mennyiségben történő növekedésre alapozták a fejlődés, amíg nyilvánvalóvá nem vált, hogy a hozzáadott értékek messze nem képesek egy bizonyos ponton túl többletet produkálni. /Az extenzív termelés tehát következménye egy korszakra jellemző társadalmi, gazdasági rendszernek,/ kikerülhetetlen számunkra a mennyiségre való koncentrálás, hiszen eszközeink megváltoztathatatlanul képtelenek versenyre kelni a könnyen és gyorsan, vagy mondjuk úgy: nyersen megszerezhető, szemmel, karral mérhető eszközökkel. Számomra azonban kissé archaikusnak tűnik ennyire lépést tartani a mennyiségi növekedéssel, a döcögő futószalaghoz ragadt, mindig egy kicsit többet, egy kicsit nagyobbat tenni, mondani, venni, birtokolni eszmeiséggel. Hagyományaink azonban élnek velünk együtt, s a keret, amelyben létezünk, vagy amellyel haladunk előre /eddig/ kötöttnek számít, a lehetőségeket mechanikusan illesztettük be elavult módszereinkbe.
A szem, ha kinyílt, issza, a kéz, ha megerősödött, ösztönösen markolja környezetét, a sok új gépben, motorban nem lát egyebet, mint saját kapacitását, saját képzelt teljesítményét. Saját magát. A mítosz teremtése így folyamatosan zajlik az ősi idők kezdete óta, soha nem zárul, zárult le, anyagában, kellékeiben más csupán, mint amikor önmagát a természet elemivel definiálta, magyarázta a gondolataival szembefutó ember. Ennek valahol mélyen a biztonságra való törekvés lehet az indoka, illetve az egyén sértetlenségét, egységes egészét meghatározó koncepció meghatározása: az énség egyensúlya. A külvilág hatásaira reagáló ember természete leírt, vagy, - legalábbis elméletileg, ismert törvények mentén történik, s még ha a globális – univerzális szféránk összetettsége, távolságainak viszonylag áthidalható volta figyelmeztet is az objektív helyes hozzáállásra, a cselekedetek, s ezen túl speciális jegyeink elsősorban közvetlen környezetünk szerint formálódnak.
A kérdés az, hogy a jelen idő és az élettér ingereinek fokozott intenzitása mennyire számítanak korlátozó tényezőnek a környezettel való viszony tudatos formálásában. Antropológiailag ennek elhanyagolhatónak kellene lennie. Az ősi népek tanulmányozása során a kutatások váratlan fordulatára érdemes odafigyelni. Kezdetben feltételeztek egy anarchikus, kaotikus társadalmat, amelyben a természetben addig ismert elvei szerint rendeződött az emberi közösség. Azonban a későbbi és részletesebb/átfogóbb kutatások az ősi, primitív rendszerben egy összetett hatásmechanizmus működésére figyeltek fel, amely csak a század eleji pszichológia meghatározó faktorainak elvetése folyamán vált nyilvánvalóvá. E szerint a természeti környezetben élni egyfajta együttélésnek számít, ami a nyugati kultúra értelmezése szerint egy logikus és hatékony kapcsolat, nekik, a benne élőknek maga a tudat kiterjedése lehet. Abszolút fenntartható így az igények és az adottságok egyensúlya, mivel azok tulajdonképpen egynek és ugyanannak számítanak, s nem bevont külső eszközöktől függnek, s csak az rendelkezésre álló eszközök optimális felhasználásán alapulnak.
A környezet tudatos és öntudatlan értelmezése így az egyensúly alapvetően különböző keresését eredményezi, míg az egyik, az antropológiailag archaikus már értelmezhetetlen és alkalmazhatatlan a továbbfejlődött kultúra számára, a másik, amelyik pragmatikusabb: elérhetetlen, amíg annak folyamatára nem fogunk tudni következetesen nézni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése