délután

Katique

Zöld-ügy

Azon túl, hogy a nukleáris hulladék tárolása nemcsak fizikailag megoldatlan, hanem annak hatását még egyelőre nem ismerjük, lényeges szemügyre venni alaposabban ezeknek a költségeit. Mármost hogyha ezt a fogyasztó zsebéből finanszírozza meg az állam, akkor baromi jó: kifizetem az egész biztonságtechnikai sz..rt, és vagy beteg leszek, vagy nem.
Amúgy, megfordítva az egészet, számomra azért is buta szerkezet a nukleáris erőmű, mert hihetetlenül érzékeny. Az energia termelése egy pontban koncentrálódik, meghibásodás, technikai zavar miatt ilyen esetben komoly kieséssel, vagy a hatások halmozódásával kell számolni.
De az energiaszektor mindig is egy stratégiai ágazata marad a gazdaságban. Ennek szétforgácsolására egyszerűen egyik felelős kormányzat sem vállalkozik, ha csak nem akar öngyilkosságot elkövetni. Itt sem lehet azt mondani, hogy kisebb, helyi érdekek döntenek, hanem ez is marad egy országos, centralizált ágazat továbbra is, amellyel az alternatív energiatermelők képtelenek lennének a jelenlegi helyzetben korrektül versenyezni. A többnyire támogatásokból tengődő helyi energiaszolgáltatók olyan verseny feltételeihez igazodnak, amelyek alapvetően állnak távol tőlük: nem a mennyiségre figyelnek, hanem az ésszerű fogyasztást elégítik ki. Ennél fogva egy bizonyos ponton túl nem termelnek többletet, azaz nem terjeszthető ki a fogyasztói réteg. Másrészt az alternatív energia kisebb termelőegységei valamilyen szinten egymást egészítik ki, mondhatni versenyben állnak egymással: ha egy adott helyen a szélenergia használható leginkább, az csupán az év, vagy egy időszakra jellemző, s bármikor úgymond versenyt jelenthet egy másik forrás, pl. a geotermikus, vagy a napenergia. Így ezek egymást kiegészítve, akár egymással versenyezve sokkal korrektebb árakat jelentenek a fogyasztóknak is.
Eddig azonban a laikusok szájából hallott érvek csupán arra voltak hasznosak, hogy egyszerűen lejáratták, nevetségessé tették azoknak az embereknek a munkáját, akik a szakmai meggyőződésük, kutatásuk eredményei szerint valóban fenntarthatatlannak, egészségtelennek látták, többek között, az energiatermelő pontok ilyen fokú koncentrálását. Vizsgálatuk eredményeit elfogadom, egyrészt mert tudom, hogy a kutatások ilyen jellegű értelmezése valóban a hosszútávon működő folyamatok hatásait vizsgálja, s bár nem egyedülálló a bolygó történetében az élhető környezet különböző faktorainak gyors megváltozása, ezeknek hatása most azonban nemcsak halmozottabban fognak jelentkezni, hanem, az úgymond érintett réteg számbeli nagysága folytán, sokkal brutálisabb is lesz. Másrészt, fontosnak tartom azt, hogy egy adott embercsoport, egy közösség eldönthesse mennyi energiát (eszközt, fogyasztási cikket) termeljen, hogy ezek arányban legyenek az illető térség nyújtotta lehetőségekkel. De ha valóban meg szeretné választani akár az egyén, akár egy kisebb közösség életterének kihasználásának módját mindenképpen többet kell tennie, mint elfogadni egy érvrendszert, egy elméletet. A látható környezetünkön túlnyúló összefüggések vizsgálatából származó következtetések igazából akkor válnak veszélyesekké számunkra, mindenki számára, ha a felmerülő alternatívák terheit nem magunk vállaljuk fel. A közösséget ostorozó szlogenek kifulladása után ugyanis pont ott leszünk, ahol most is: külön-külön vonogatjuk a vállunkat, s bízunk abban, hogy lesz majd valaki, akire rá lehet kenni az egészet.

Székelyderzs

Bögöz

Bögöz

Bögöz

Kirándulás

Tengerpart

Emberi ügy

A remények és a lehetőségek korszakában vagyunk. A felfedezések, a hódítások ideje. A terület birtokba vétele, a terület kisajátítása. Szent misszió ez, konvencionális, az értékrendszer alfája és omegája: tettek meghatározója, - de nemcsak így, hiszen gazdaságelméletileg is a fizikai: térben, mennyiségben történő növekedésre alapozták a fejlődés, amíg nyilvánvalóvá nem vált, hogy a hozzáadott értékek messze nem képesek egy bizonyos ponton túl többletet produkálni. /Az extenzív termelés tehát következménye egy korszakra jellemző társadalmi, gazdasági rendszernek,/ kikerülhetetlen számunkra a mennyiségre való koncentrálás, hiszen eszközeink megváltoztathatatlanul képtelenek versenyre kelni a könnyen és gyorsan, vagy mondjuk úgy: nyersen megszerezhető, szemmel, karral mérhető eszközökkel. Számomra azonban kissé archaikusnak tűnik ennyire lépést tartani a mennyiségi növekedéssel, a döcögő futószalaghoz ragadt, mindig egy kicsit többet, egy kicsit nagyobbat tenni, mondani, venni, birtokolni eszmeiséggel. Hagyományaink azonban élnek velünk együtt, s a keret, amelyben létezünk, vagy amellyel haladunk előre /eddig/ kötöttnek számít, a lehetőségeket mechanikusan illesztettük be elavult módszereinkbe.
A szem, ha kinyílt, issza, a kéz, ha megerősödött, ösztönösen markolja környezetét, a sok új gépben, motorban nem lát egyebet, mint saját kapacitását, saját képzelt teljesítményét. Saját magát. A mítosz teremtése így folyamatosan zajlik az ősi idők kezdete óta, soha nem zárul, zárult le, anyagában, kellékeiben más csupán, mint amikor önmagát a természet elemivel definiálta, magyarázta a gondolataival szembefutó ember. Ennek valahol mélyen a biztonságra való törekvés lehet az indoka, illetve az egyén sértetlenségét, egységes egészét meghatározó koncepció meghatározása: az énség egyensúlya. A külvilág hatásaira reagáló ember természete leírt, vagy, - legalábbis elméletileg, ismert törvények mentén történik, s még ha a globális – univerzális szféránk összetettsége, távolságainak viszonylag áthidalható volta figyelmeztet is az objektív helyes hozzáállásra, a cselekedetek, s ezen túl speciális jegyeink elsősorban közvetlen környezetünk szerint formálódnak.
A kérdés az, hogy a jelen idő és az élettér ingereinek fokozott intenzitása mennyire számítanak korlátozó tényezőnek a környezettel való viszony tudatos formálásában. Antropológiailag ennek elhanyagolhatónak kellene lennie. Az ősi népek tanulmányozása során a kutatások váratlan fordulatára érdemes odafigyelni. Kezdetben feltételeztek egy anarchikus, kaotikus társadalmat, amelyben a természetben addig ismert elvei szerint rendeződött az emberi közösség. Azonban a későbbi és részletesebb/átfogóbb kutatások az ősi, primitív rendszerben egy összetett hatásmechanizmus működésére figyeltek fel, amely csak a század eleji pszichológia meghatározó faktorainak elvetése folyamán vált nyilvánvalóvá. E szerint a természeti környezetben élni egyfajta együttélésnek számít, ami a nyugati kultúra értelmezése szerint egy logikus és hatékony kapcsolat, nekik, a benne élőknek maga a tudat kiterjedése lehet. Abszolút fenntartható így az igények és az adottságok egyensúlya, mivel azok tulajdonképpen egynek és ugyanannak számítanak, s nem bevont külső eszközöktől függnek, s csak az rendelkezésre álló eszközök optimális felhasználásán alapulnak.
A környezet tudatos és öntudatlan értelmezése így az egyensúly alapvetően különböző keresését eredményezi, míg az egyik, az antropológiailag archaikus már értelmezhetetlen és alkalmazhatatlan a továbbfejlődött kultúra számára, a másik, amelyik pragmatikusabb: elérhetetlen, amíg annak folyamatára nem fogunk tudni következetesen nézni.