Csúszópénz

Nem mintha lenne tapasztalatom ebben, nem még nincs. Csupán az apparátus tökéletességéről tanúskodhatok.
Adni tudni kell. Akik adnak, s akik kapnak. Másként értelmezhető ez a probléma, ha ebből, vagy abból a szögből vizsgáljuk.
Kioktattak, s láttam, hogy egy olyan valaki, akit én éppenséggel nem tartok egyáltalán elveszett embernek, hogyan nyúzza magát azon a pályán, ahol a legalacsonyabbak a bérek, s az előrejutás esélye gyakorlatilag nulla, s hogy pénze legyen, mindenféle munkába belevág.
Kényelemből? Kérdeném. Az lenne a bűnünk, hogy ennyire elkényelmesedtünk. Okos, képzett emberek merő tunyaságból kerülik a versenyhelyzetet, választják a biztost, a könnyűt?
Vagy okos, képzett emberek választják előrejutásukhoz a gyorsabb lehetőséget? Gondolom, ahogy egy versenyvizsgán, úgy ebben a helyzetben is elválhat, ki az, aki ügyesebb, talpraesettebb. Ki az, aki hamarabb megtalálja a módját bejutni, bekerülni valahová. Hiszen ehhez is ész kell. S úgy ahogy lassan ráébredtünk arra, hogy a puszta intelligencia hányadosa sem elég egy ember teljes és abszolút felméréséhez, és kénytelenek voltunk további kritériumrendszereket alkalmazni, úgy rá fogunk arra is jönni, hogy minden eddig nyíltan alkalmazott teszt, vagy felmérés mellé igenis létjogosultságot nyerhet a csúszópénzjuttató képesség mérése is.
Az persze megint más kérdés, hogy egy érintett személy pusztán csak ez alapján ítéli-e meg partnerét. Remélem, valamiféle öntudatlanul működő, talán intuitív szelekció mégis kialakulhat az emberekben, s a csúszópénz útja, egyes esetekben mégis csak megakadhat.
De mint minden görbe úton, úgy itt is vannak problémák. Egyrészt ellenőrizhetetlen. A felmérések azért alakultak ki, hogy a több ember közül kiválasztottat, egy adott mechanizmusba hatékonyabban be lehessen építeni. Viszont, ha ez nem nyílt, akkor semmi garancia nem lesz arra, hogy bármiféle tevékenység hosszabb távon életképes marad, s amikor már nem csak az számít, hogy ki kit tud megkörnyékezni, hanem esetleg az is, hogy ki milyen szellemi tevékenységgel járul valaminek a sikeréhez, könnyen zátonyra futhat bármilyen nemes cél is. A vezetőség, az irányítás szempontjából mindenképpen veszélyes lehet az, amikor egy hierarchiában alulról történik a szerveződés. Tehát már nem tudják meghatározni a hierarchiába történő bekerülés feltételeit. Vagy legalábbis van egy kiszámíthatatlan eleme a szelekciónak.
Másrészt, ostobaság. Mivelhogy jól meghatározott alakja van, vagy számszerűleg kifejezhetővé válik ilyenformán egy befektetés, mi késztetne egy bizonyos illetőt arra, hogy amennyiben mégsem válik be az adott, - ez esetben pénzen vásárolt termék, vagy terméketlenség, felhasználja lendületét és ésszerű irányba igazítsa életét? Vajon hány ilyen szakember tengődik erre-arra, éldegél kényelmesen, mentesen minden stressztől? Ha csak az unalom okozta stresszt nem vesszük számításba. Egy adott hierarchiában a megvásárolt pozíciót sokkal nehezebben adja fel bárki is, mint amikor egyszerűen egy adott utat bejárva, ráérez arra, hogy változtatni kellene. Ez sem egyszerű. Az új szokásokba belecsontosodott rendszerek előbb-utóbb csődbe jutnak, hiszen a fenntartásukat elősegítendő utánpótlás megszűnik. Azaz emberállomány lesz, de fölöslegessé válhat a szakmai tudás, és így csökken a valószínűsége annak, hogy minden szinten kialakuljon egy olyan réteg, amely a hatékonyság szempontjából felülbírálhatja a megszületett döntéseket.
Teszem azt, valaki igen szeretne lazán és bohéman élni, tehát elképzelésének leginkább egy képzőművészi pálya felelne meg. S most eltekintve attól, hogy valójában mennyi érzéke van ehhez, feltételezzük, hogy az adott helyzetben szélsőségesen minimális munkával szeretné önmagát megvalósítani, s vásárol egy oklevelet. Az így feltáruló lehetőségeket kihasználva, elméletileg elhelyezkedhet ezen a pályán, de a munkái, az alkotásai semmit nem tükrözhetnek a világképének kialakulásáról. S bár lehet, hogy munkái értékeléséhez megtalálja a megfelelő réteget, azokat egyszerűen mégsem lehet komolyan venni, hiszen mögöttük, bármit is gondolunk, csupán a laza életre való igény áll.

Visszatérve a csúszópénzre, az azért nyújtott szolgáltatásban, előnyökben részesülőkről sajnos senki nem feltételezheti, hogy valamit is meg fognak valósítani, amire az illető rendszernek szüksége lehet. Világosan látszani fog, hogy semmi sem működik, - egész pontosan, semmi sem úgy működik, ahogy a többség elvárná, bár ez ideális esetben sem mindig van így, de amikor a korrupció szövi át az összes lehetséges szintet egy országban, akkor sajnos pont a szakértelem elértéktelenedése jelenti majd azt a tényezőt, amikor egymás mellett élő és dolgozó emberek egyszerűen nincs ahogy közös nevezőre jussanak.
Főleg akkor nem, amikor a mellettem élőről egyértelműen tudom, hogy az semmilyen utat nem járt be, semmi olyasmit nem tett, amit én, és ennél fogva, semmi közös nem kellene, hogy legyen bennünk, még csak ugyanazt a munkát sem kellene, hogy végezzük. Ám mintha a sors fintora fagyott volna az arcunkra, újból és újból ugyanabba az akadályba ütközünk; szinte gépiesen tesszük majd el ezt a témát is, miután kellőképpen kiszónokolta magát minden illetékes, és törődünk bele mindenbe, hiszen csak az olyanok készülhetnek megváltozni, akik valójában soha nem is akartak megváltozni.