Azt szeretném bebizonyítani, hogy önmagában semmilyen jelenség nem létezik, csak, mint egy nagyobb egység függvénye. A nacionalizmus, mint ideológia, a szeparatizmus, minősítésként, irányzatként, szerintem, nem vonatkoztatható egy szűkebb csoportra, hanem egy társadalom egészére érvényes csak. Nem tekintve a kialakító tényezőket, amelyek megítélése nemcsak ellentmondásos, hanem zsákutcát is jelenthetnek, egy adott korszak karakterisztikus jegyeként vizsgálandó minden jelenség, melyeket az emberi szféra szükségszerűen termel ki. Annak eldöntése, hogy ez a fejlődés velejárója-e vagy sem, más lapra tartózik.
Az azonban bizonyos, ahogy kitermelődnek bizonyos irányzatok, majd meg fognak jelenni az azokat megreformáló tényezők is. Ezek tulajdonképpen nem teljesen az idő függvényeként mennek végbe, hanem inkább egy tanulási folyamatként jelennek meg, s akkor a hatékonyság valóban növelhető, alakítható, sőt ki is alakítható. Felismerni nem nehéz egy kikristályosodó alternatívát, ha azonban egy szellemileg befolyásolt értelmiségi rétegről van szó, amely egy bizonyos ideológia mentén eltorzult, akkor, annak kapacitása bármekkora is, nem kompetens erre.
Az ideologikus gondolkodás egész egyszerűen más kategóriák mentén, más mechanizmus szerint történik: másként megfogalmazva, nem a szabad egyéniséghez kötött, és alapvetően alárendelt. A jelenlegi értelmiség melyik szegmense az, amelyik mentes ettől, s alapvetően képzett is a reformok kivitelezésében, most, miután azok már másfél évtizede zajlanak.
A kialakuló szélsőséges irányzatok a társadalomban és a politikában nem szükségszerűen egy adott korszak jellegzetességei, [azaz egy ideológia maradványa], hanem bizonyos rétegek megnyilvánulási módjai, amelyek a szabályozást jelentő tényezők hiánya miatt nyernek tért, népszerűséget. Aminthogy egy kényelmesebb utat jelent az extrémizmus az illető csoport résztvevőinek, az azt fenntartó kohéziós erejük is csak elméletileg fenntartott, s létük kapcsolódik a harchoz, amihez elengedhetetlen az ellenség képének megalkotása, és a ragaszkodás ahhoz. A döntési helyzetben lévők természetes korlátoltsága így nehezen talál kiutat, s ami, más lehetőségként felmerül, kísértetiesen magán viseli a szélsőséges társadalmi berendezkedés minden jellegzetességét. Etikusnak maradni nem egy fogyatékosság, még azoknak sem lenne az, akik erről megfontolva lemondanak egy adott pillanatban, de végérvényesen döntetlen viszonyban számukra az ismeretlennel, mint aki inkább a hibernálás mellett dönt, mert kora eszközei még korlátoltak ahhoz, hogy szellemével hozzá mérje magát.
Azonban a szélsőségre kialakuló reakciók, ha maguk is szélsőségesek, akkor reformnak abszurd minden, csupán az elavult értékek átmentéseiről lehet szó. A metodikailag alternatívnak kinevezett korrigáló irányzatok a konformitás és nonkonformitás mezsgyéjére kényszerülve, megkerülhetetlennek tartják a társadalmi berendezkedés elégtelenségét, ami valójában nem éretlen, ilyen értelemben, hanem rosszul feltérképezett. A létező, de intézményrendszer hiányában, hivatalosan még nem elismert, apriori, régiók csoportja saját eszköz híján kénytelen olyan formában létezni, definiálni magát, amely ha nem is szélsőséges a politikában, de szerveződése egyoldalúan zárja ki a még, földalattinak tartott, alternatív irányzatokat. A palettáról hiányzó, ott helyhez nem jutó multikulturalitás soha nem, mint megvalósítandó, megoldásként fog jelentkezni, hanem, csak az egymás ellen ható szélsőségeket elsimítani próbáló opció.
Ám. Karakterisztikusságából eredően nem szabadna ennek a szerveződésnek figyelmen kívül hagynia saját társadalmának megosztottságát, ami az önrendelkezés és önszerveződés mámorában sokszor a praktikusságtól tekint el legelőször, s híven saját igényeihez, és a kohézióját jelentő kulturális egységéhez, visszaesik a pillanatnyi előnyöket kihasználó improvizáció hibájába. Ha csupán következetlennek tartom ezt, akkor nyilvánvalóvá is válhat két olyan tényező, amivel, bár nap, mint nap szembesülünk, megoldatlanok maradtak. Az erdélyi társadalom alapvetően megosztott, mindig is az lévén, jelenleg sem tehet mást, s az elkülönülő érdekeknek megfelelően kezeli ezt a problémát. Másfelől, hagyományaihoz híven tehetetlennek bizonyul most is, amikor az elkülönülést, csak saját, kényelmes igényeihez, az egynyelvűséghez, a homogenitáshoz igazítja.
Az azonban bizonyos, ahogy kitermelődnek bizonyos irányzatok, majd meg fognak jelenni az azokat megreformáló tényezők is. Ezek tulajdonképpen nem teljesen az idő függvényeként mennek végbe, hanem inkább egy tanulási folyamatként jelennek meg, s akkor a hatékonyság valóban növelhető, alakítható, sőt ki is alakítható. Felismerni nem nehéz egy kikristályosodó alternatívát, ha azonban egy szellemileg befolyásolt értelmiségi rétegről van szó, amely egy bizonyos ideológia mentén eltorzult, akkor, annak kapacitása bármekkora is, nem kompetens erre.
Az ideologikus gondolkodás egész egyszerűen más kategóriák mentén, más mechanizmus szerint történik: másként megfogalmazva, nem a szabad egyéniséghez kötött, és alapvetően alárendelt. A jelenlegi értelmiség melyik szegmense az, amelyik mentes ettől, s alapvetően képzett is a reformok kivitelezésében, most, miután azok már másfél évtizede zajlanak.
A kialakuló szélsőséges irányzatok a társadalomban és a politikában nem szükségszerűen egy adott korszak jellegzetességei, [azaz egy ideológia maradványa], hanem bizonyos rétegek megnyilvánulási módjai, amelyek a szabályozást jelentő tényezők hiánya miatt nyernek tért, népszerűséget. Aminthogy egy kényelmesebb utat jelent az extrémizmus az illető csoport résztvevőinek, az azt fenntartó kohéziós erejük is csak elméletileg fenntartott, s létük kapcsolódik a harchoz, amihez elengedhetetlen az ellenség képének megalkotása, és a ragaszkodás ahhoz. A döntési helyzetben lévők természetes korlátoltsága így nehezen talál kiutat, s ami, más lehetőségként felmerül, kísértetiesen magán viseli a szélsőséges társadalmi berendezkedés minden jellegzetességét. Etikusnak maradni nem egy fogyatékosság, még azoknak sem lenne az, akik erről megfontolva lemondanak egy adott pillanatban, de végérvényesen döntetlen viszonyban számukra az ismeretlennel, mint aki inkább a hibernálás mellett dönt, mert kora eszközei még korlátoltak ahhoz, hogy szellemével hozzá mérje magát.
Azonban a szélsőségre kialakuló reakciók, ha maguk is szélsőségesek, akkor reformnak abszurd minden, csupán az elavult értékek átmentéseiről lehet szó. A metodikailag alternatívnak kinevezett korrigáló irányzatok a konformitás és nonkonformitás mezsgyéjére kényszerülve, megkerülhetetlennek tartják a társadalmi berendezkedés elégtelenségét, ami valójában nem éretlen, ilyen értelemben, hanem rosszul feltérképezett. A létező, de intézményrendszer hiányában, hivatalosan még nem elismert, apriori, régiók csoportja saját eszköz híján kénytelen olyan formában létezni, definiálni magát, amely ha nem is szélsőséges a politikában, de szerveződése egyoldalúan zárja ki a még, földalattinak tartott, alternatív irányzatokat. A palettáról hiányzó, ott helyhez nem jutó multikulturalitás soha nem, mint megvalósítandó, megoldásként fog jelentkezni, hanem, csak az egymás ellen ható szélsőségeket elsimítani próbáló opció.
Ám. Karakterisztikusságából eredően nem szabadna ennek a szerveződésnek figyelmen kívül hagynia saját társadalmának megosztottságát, ami az önrendelkezés és önszerveződés mámorában sokszor a praktikusságtól tekint el legelőször, s híven saját igényeihez, és a kohézióját jelentő kulturális egységéhez, visszaesik a pillanatnyi előnyöket kihasználó improvizáció hibájába. Ha csupán következetlennek tartom ezt, akkor nyilvánvalóvá is válhat két olyan tényező, amivel, bár nap, mint nap szembesülünk, megoldatlanok maradtak. Az erdélyi társadalom alapvetően megosztott, mindig is az lévén, jelenleg sem tehet mást, s az elkülönülő érdekeknek megfelelően kezeli ezt a problémát. Másfelől, hagyományaihoz híven tehetetlennek bizonyul most is, amikor az elkülönülést, csak saját, kényelmes igényeihez, az egynyelvűséghez, a homogenitáshoz igazítja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése