+copy.jpg)
Nagyhagymás I.+copy.jpg)
Nagyhagymás II.+copy.jpg)
Nagyhagymás III.
Prioritás
Áldott, Békés Karácsonyt akartam kívánni, de egyszer csak ordítok és veszekszek, mindenkivel, akivel lehet. Miért? Talán a stressz az oka. A környezet. A szomszéd, a család. A munka vagy a szabadság. Vagy minden, ami történik, vagy megtörténhet. De még nincs vége: ugyanis képzeletben még mindig ott tartok, hogy le kell ülni külön-külön, s mindenkit meggyőzni, hogy nekem van igazam.
Vajon nekem van igazam?
Az történt ugyanis, hogy este, éjfél előtt nem sokkal, szóvá akartam tenni a lentieknél a csend krónikus hiányát. Lemegyek, de az illetékes lakrész ajtaját azonban egy idegen, nem ott lakó nyitja. S amíg a házigazda csemetéje előkerül, folyik a bál: a vita. A vélt végszó nyilván zavarja őket, s nem sokkal ez incidens után erősítést kérnek, hogy feljöjjenek testületileg hozzám, és azon kapom magam, hogy saját lakásom ajtajában –éjnek évadján, egy vadidegen illetővel állok szembe.
A pont mindezek után: az annyira áhított csend, - elhihetitek, csak egy látszat.
Szemét-ügy
Túlságosan sok szemetet termelnek az európaiak. A Nápoly mellett tornyosuló szeméthalmok már nemcsak a helyiek számára jelentenek megoldatlan problémát, a hulladék ügye továbbgyűrűzik, s az egész unió szintjén kezdenek kényelmetlenné válni a hasonló jelenségek. Az egész kontinensre kiterjedő hulladék problémája látványosan jelentkezik a közösség azon országaiban, amelyek nem rendelkeznek egy átfogó hulladék újrahasznosítási stratégiával. Így a szemét indul vándorútra, s a nápolyiak mintegy napi 700 t eltakarítandó hulladékát a német hatóságok veszik kézbe, s az Hamburgban, a város három hulladékhamvasztó központjában talál végső nyugalomra, írja az International Herald Tribune.
Számunkra az öröm korai (lenne). Még ha valamelyik kedves szomszédunk, vagy jóakarónk fel is vállalná, hogy keblére öleli a sok piszkunkat, az esélyünket, hogy precíz következetességgel felpakoljuk és postára adjuk felhalmozott lomjainkat, nagyban meghiúsítja az a tény, hogy itt a hulladék nem halomban áll, mint a Vezúv tövében, hanem az szép egyenletességgel szétszórva, hegyen, völgyön, patakmederben gyönyörködteti érzékszerveinket.
Számunkra az öröm korai (lenne). Még ha valamelyik kedves szomszédunk, vagy jóakarónk fel is vállalná, hogy keblére öleli a sok piszkunkat, az esélyünket, hogy precíz következetességgel felpakoljuk és postára adjuk felhalmozott lomjainkat, nagyban meghiúsítja az a tény, hogy itt a hulladék nem halomban áll, mint a Vezúv tövében, hanem az szép egyenletességgel szétszórva, hegyen, völgyön, patakmederben gyönyörködteti érzékszerveinket.
Kutyus
Tegnap este mentünk ki a boltba kenyérért, s útközben nézzük, az utcán állnak vagy ketten, tanácskoznak nagyban, s a bokor alatt fekszik egy nagy kutya. Szegény csak feküdt, néha csóválta a farkat, de nem akart mozdulni semerre. Az egyik néző, egy kedves hölgy hívta az állatorvost, de amíg kijött, már azért annyi látszott, hogy olyan nagyon nagy baja nem lehet, mert a lábait tudta mozgatni. Az orvos is megnézte, mondta, hogy a hátát, talán a gerincét üthette meg, úgy nézte, hogy törés nincs. De a probléma az volt, hogy ott, az utcán nem lehetett hagyni, szegény állatnak sem gazdája, sem otthona nem volt. A gyerekek persze rögtön megjelentek a kutya körül, s mondták, hogy ott a környéken már láttak többször is, egy bokorban lakott, de akkor még nem volt semmilyen baja.
Úgyhogy ott álltunk egy jó páran a kutya korul, s nem tudtuk, mi legyen vele. Végül felajánlottam, hogy vigyük fel hozzam. Leterítettünk egy rossz kabátot a földre rátettük a kutyust, betettük mindenestül az állatorvos kocsijának a csomagtartójába, s felvittük haza hozzám. Otthon már egész virgonc lett, sántított erősen, de jól jött-ment a lakásban. Kapott egy pokrócot, hogy azon feküdjön, s pihenjen, egy kicsi vizet. Persze állandóan jött oda hozzánk, ült le, csóválta a farkát és nézett nagy hálás szemekkel. Annyira csendes és barátságos, nagy kutya, egészen olyan, mint egy malamut, csak a feje juhászkutya fej. Nagy bozontos farka van, Katinak az tetszett a legjobban, ahogy csóválta.
Most épp felhívott a tegnapi hölgy, aki hívta az állatorvost, érdeklődött, mi van a kutyussal. Mondtam neki, mennyire jól viselkedett az éjszaka, csak az a probléma, hogy reggel eljöttem a munkába, s otthon kellett hagyni egyedül. A hölgy megszervezte, hogy majd délután vigyük még el egyszer az orvoshoz egy alaposabb vizsgalatra, remélem nem derül ki semmi komolyabb....
Aztán ilyenkor persze az ember állandóan gondolkozik, mit tehet, s mindinkább úgy néz ki, ha nem kerül meg a gazdája, be fogjuk fogadni, s ott fog lakni nálunk.
Zöld-ügy
Azon túl, hogy a nukleáris hulladék tárolása nemcsak fizikailag megoldatlan, hanem annak hatását még egyelőre nem ismerjük, lényeges szemügyre venni alaposabban ezeknek a költségeit. Mármost hogyha ezt a fogyasztó zsebéből finanszírozza meg az állam, akkor baromi jó: kifizetem az egész biztonságtechnikai sz..rt, és vagy beteg leszek, vagy nem.
Amúgy, megfordítva az egészet, számomra azért is buta szerkezet a nukleáris erőmű, mert hihetetlenül érzékeny. Az energia termelése egy pontban koncentrálódik, meghibásodás, technikai zavar miatt ilyen esetben komoly kieséssel, vagy a hatások halmozódásával kell számolni.
De az energiaszektor mindig is egy stratégiai ágazata marad a gazdaságban. Ennek szétforgácsolására egyszerűen egyik felelős kormányzat sem vállalkozik, ha csak nem akar öngyilkosságot elkövetni. Itt sem lehet azt mondani, hogy kisebb, helyi érdekek döntenek, hanem ez is marad egy országos, centralizált ágazat továbbra is, amellyel az alternatív energiatermelők képtelenek lennének a jelenlegi helyzetben korrektül versenyezni. A többnyire támogatásokból tengődő helyi energiaszolgáltatók olyan verseny feltételeihez igazodnak, amelyek alapvetően állnak távol tőlük: nem a mennyiségre figyelnek, hanem az ésszerű fogyasztást elégítik ki. Ennél fogva egy bizonyos ponton túl nem termelnek többletet, azaz nem terjeszthető ki a fogyasztói réteg. Másrészt az alternatív energia kisebb termelőegységei valamilyen szinten egymást egészítik ki, mondhatni versenyben állnak egymással: ha egy adott helyen a szélenergia használható leginkább, az csupán az év, vagy egy időszakra jellemző, s bármikor úgymond versenyt jelenthet egy másik forrás, pl. a geotermikus, vagy a napenergia. Így ezek egymást kiegészítve, akár egymással versenyezve sokkal korrektebb árakat jelentenek a fogyasztóknak is.
Eddig azonban a laikusok szájából hallott érvek csupán arra voltak hasznosak, hogy egyszerűen lejáratták, nevetségessé tették azoknak az embereknek a munkáját, akik a szakmai meggyőződésük, kutatásuk eredményei szerint valóban fenntarthatatlannak, egészségtelennek látták, többek között, az energiatermelő pontok ilyen fokú koncentrálását. Vizsgálatuk eredményeit elfogadom, egyrészt mert tudom, hogy a kutatások ilyen jellegű értelmezése valóban a hosszútávon működő folyamatok hatásait vizsgálja, s bár nem egyedülálló a bolygó történetében az élhető környezet különböző faktorainak gyors megváltozása, ezeknek hatása most azonban nemcsak halmozottabban fognak jelentkezni, hanem, az úgymond érintett réteg számbeli nagysága folytán, sokkal brutálisabb is lesz. Másrészt, fontosnak tartom azt, hogy egy adott embercsoport, egy közösség eldönthesse mennyi energiát (eszközt, fogyasztási cikket) termeljen, hogy ezek arányban legyenek az illető térség nyújtotta lehetőségekkel. De ha valóban meg szeretné választani akár az egyén, akár egy kisebb közösség életterének kihasználásának módját mindenképpen többet kell tennie, mint elfogadni egy érvrendszert, egy elméletet. A látható környezetünkön túlnyúló összefüggések vizsgálatából származó következtetések igazából akkor válnak veszélyesekké számunkra, mindenki számára, ha a felmerülő alternatívák terheit nem magunk vállaljuk fel. A közösséget ostorozó szlogenek kifulladása után ugyanis pont ott leszünk, ahol most is: külön-külön vonogatjuk a vállunkat, s bízunk abban, hogy lesz majd valaki, akire rá lehet kenni az egészet.
Amúgy, megfordítva az egészet, számomra azért is buta szerkezet a nukleáris erőmű, mert hihetetlenül érzékeny. Az energia termelése egy pontban koncentrálódik, meghibásodás, technikai zavar miatt ilyen esetben komoly kieséssel, vagy a hatások halmozódásával kell számolni.
De az energiaszektor mindig is egy stratégiai ágazata marad a gazdaságban. Ennek szétforgácsolására egyszerűen egyik felelős kormányzat sem vállalkozik, ha csak nem akar öngyilkosságot elkövetni. Itt sem lehet azt mondani, hogy kisebb, helyi érdekek döntenek, hanem ez is marad egy országos, centralizált ágazat továbbra is, amellyel az alternatív energiatermelők képtelenek lennének a jelenlegi helyzetben korrektül versenyezni. A többnyire támogatásokból tengődő helyi energiaszolgáltatók olyan verseny feltételeihez igazodnak, amelyek alapvetően állnak távol tőlük: nem a mennyiségre figyelnek, hanem az ésszerű fogyasztást elégítik ki. Ennél fogva egy bizonyos ponton túl nem termelnek többletet, azaz nem terjeszthető ki a fogyasztói réteg. Másrészt az alternatív energia kisebb termelőegységei valamilyen szinten egymást egészítik ki, mondhatni versenyben állnak egymással: ha egy adott helyen a szélenergia használható leginkább, az csupán az év, vagy egy időszakra jellemző, s bármikor úgymond versenyt jelenthet egy másik forrás, pl. a geotermikus, vagy a napenergia. Így ezek egymást kiegészítve, akár egymással versenyezve sokkal korrektebb árakat jelentenek a fogyasztóknak is.
Eddig azonban a laikusok szájából hallott érvek csupán arra voltak hasznosak, hogy egyszerűen lejáratták, nevetségessé tették azoknak az embereknek a munkáját, akik a szakmai meggyőződésük, kutatásuk eredményei szerint valóban fenntarthatatlannak, egészségtelennek látták, többek között, az energiatermelő pontok ilyen fokú koncentrálását. Vizsgálatuk eredményeit elfogadom, egyrészt mert tudom, hogy a kutatások ilyen jellegű értelmezése valóban a hosszútávon működő folyamatok hatásait vizsgálja, s bár nem egyedülálló a bolygó történetében az élhető környezet különböző faktorainak gyors megváltozása, ezeknek hatása most azonban nemcsak halmozottabban fognak jelentkezni, hanem, az úgymond érintett réteg számbeli nagysága folytán, sokkal brutálisabb is lesz. Másrészt, fontosnak tartom azt, hogy egy adott embercsoport, egy közösség eldönthesse mennyi energiát (eszközt, fogyasztási cikket) termeljen, hogy ezek arányban legyenek az illető térség nyújtotta lehetőségekkel. De ha valóban meg szeretné választani akár az egyén, akár egy kisebb közösség életterének kihasználásának módját mindenképpen többet kell tennie, mint elfogadni egy érvrendszert, egy elméletet. A látható környezetünkön túlnyúló összefüggések vizsgálatából származó következtetések igazából akkor válnak veszélyesekké számunkra, mindenki számára, ha a felmerülő alternatívák terheit nem magunk vállaljuk fel. A közösséget ostorozó szlogenek kifulladása után ugyanis pont ott leszünk, ahol most is: külön-külön vonogatjuk a vállunkat, s bízunk abban, hogy lesz majd valaki, akire rá lehet kenni az egészet.
Emberi ügy
A remények és a lehetőségek korszakában vagyunk. A felfedezések, a hódítások ideje. A terület birtokba vétele, a terület kisajátítása. Szent misszió ez, konvencionális, az értékrendszer alfája és omegája: tettek meghatározója, - de nemcsak így, hiszen gazdaságelméletileg is a fizikai: térben, mennyiségben történő növekedésre alapozták a fejlődés, amíg nyilvánvalóvá nem vált, hogy a hozzáadott értékek messze nem képesek egy bizonyos ponton túl többletet produkálni. /Az extenzív termelés tehát következménye egy korszakra jellemző társadalmi, gazdasági rendszernek,/ kikerülhetetlen számunkra a mennyiségre való koncentrálás, hiszen eszközeink megváltoztathatatlanul képtelenek versenyre kelni a könnyen és gyorsan, vagy mondjuk úgy: nyersen megszerezhető, szemmel, karral mérhető eszközökkel. Számomra azonban kissé archaikusnak tűnik ennyire lépést tartani a mennyiségi növekedéssel, a döcögő futószalaghoz ragadt, mindig egy kicsit többet, egy kicsit nagyobbat tenni, mondani, venni, birtokolni eszmeiséggel. Hagyományaink azonban élnek velünk együtt, s a keret, amelyben létezünk, vagy amellyel haladunk előre /eddig/ kötöttnek számít, a lehetőségeket mechanikusan illesztettük be elavult módszereinkbe.
A szem, ha kinyílt, issza, a kéz, ha megerősödött, ösztönösen markolja környezetét, a sok új gépben, motorban nem lát egyebet, mint saját kapacitását, saját képzelt teljesítményét. Saját magát. A mítosz teremtése így folyamatosan zajlik az ősi idők kezdete óta, soha nem zárul, zárult le, anyagában, kellékeiben más csupán, mint amikor önmagát a természet elemivel definiálta, magyarázta a gondolataival szembefutó ember. Ennek valahol mélyen a biztonságra való törekvés lehet az indoka, illetve az egyén sértetlenségét, egységes egészét meghatározó koncepció meghatározása: az énség egyensúlya. A külvilág hatásaira reagáló ember természete leírt, vagy, - legalábbis elméletileg, ismert törvények mentén történik, s még ha a globális – univerzális szféránk összetettsége, távolságainak viszonylag áthidalható volta figyelmeztet is az objektív helyes hozzáállásra, a cselekedetek, s ezen túl speciális jegyeink elsősorban közvetlen környezetünk szerint formálódnak.
A kérdés az, hogy a jelen idő és az élettér ingereinek fokozott intenzitása mennyire számítanak korlátozó tényezőnek a környezettel való viszony tudatos formálásában. Antropológiailag ennek elhanyagolhatónak kellene lennie. Az ősi népek tanulmányozása során a kutatások váratlan fordulatára érdemes odafigyelni. Kezdetben feltételeztek egy anarchikus, kaotikus társadalmat, amelyben a természetben addig ismert elvei szerint rendeződött az emberi közösség. Azonban a későbbi és részletesebb/átfogóbb kutatások az ősi, primitív rendszerben egy összetett hatásmechanizmus működésére figyeltek fel, amely csak a század eleji pszichológia meghatározó faktorainak elvetése folyamán vált nyilvánvalóvá. E szerint a természeti környezetben élni egyfajta együttélésnek számít, ami a nyugati kultúra értelmezése szerint egy logikus és hatékony kapcsolat, nekik, a benne élőknek maga a tudat kiterjedése lehet. Abszolút fenntartható így az igények és az adottságok egyensúlya, mivel azok tulajdonképpen egynek és ugyanannak számítanak, s nem bevont külső eszközöktől függnek, s csak az rendelkezésre álló eszközök optimális felhasználásán alapulnak.
A környezet tudatos és öntudatlan értelmezése így az egyensúly alapvetően különböző keresését eredményezi, míg az egyik, az antropológiailag archaikus már értelmezhetetlen és alkalmazhatatlan a továbbfejlődött kultúra számára, a másik, amelyik pragmatikusabb: elérhetetlen, amíg annak folyamatára nem fogunk tudni következetesen nézni.
Nyelv ügy
„Ezenfelül [gondolja csak meg,] hogyan jön létre a beszéd? Először is van egy [minden partikuláris ismerettől] elvonatkoztatott tudás. Ebből emelkedik ki az ego, amelyből gondolatok fakadnak, a gondolatokból pedig szavak. Így a szó az eredeti forrás dédunokája.”
A nyelvkérdésről. Számomra teljesen elképzelhetetlen, hogy mindent, ami épp átfut rajtam és érzékelem, s vagy ami megakad, - vagy csak nyomát hagyja, rögtön lefordítsam , átírjam egy másik nyelvre. A szavak száma, amellyel én rendelkezem, tudom, hogy véges. Valamennyire, ezek kombinálva egymással, bővíthető, ha árnyalni, kifejezni akarom a mondanivalómat, s ennek függvényében kénytelen vagyok bizonyos kommunikációs konvenciók mintáját átvenni.
Érthető szeretnék lenni, azzá válni mindenképpen, kiküszöbölni azonban azt is, hogy csak a szavak átszálló állomásává váljak. Az express kifejezések, melyek céltudatosan futnak, most már a hihetetlenül: fizikailag és szellemileg egymástól távol álló alanyok között, átlag-értelme fokozatosan szűkül. Gondolom ezt azért, mert megmagyarázni bármit is, elengedhetetlen a szakszavak, kifejezések használata, és szükséges általános értelmet adni minden, eredetileg egy bizonyos, meghatározott dologra illő meghatározásnak. Azonban ez a mechanizmus önkényesen visszafele kezd el működni, hiszen egy általános, vagy köztudott folyamatra alkalmazott kifejezés eredeti minőségében ritkábban kerül elő. A lefordított mondanivaló értelme így kétszeresen áttétellessé válik. Torznak tartom így, mivel ez egy helyzet szülöttje, mely csak kis részben kapcsolható egy/a gondolathoz.
Néha a média
Pro és kontra egyszerűen minden indok nélkül. Érvelni a részigazságok mellett. Vakon ragaszkodni a hagyományainkhoz, azok értelmével jelentőségével nem törődni. Tömni a fejünket az újjal, elfogadni azt, mert kötelező, s nem gondolkodni máson. Megfelelni.
Hogyan lehet így felnőni? Anélkül, hogy belelátnánk életünk alapjait jelentő problémákba? Miért egyszerűsíti le ennyire a köz tudatát a média? Miért csak az érintett felek szűk ki érveivel találkozunk, s nyugszunk bele abba, hogy egy-egy kérdésben a szakértők, szakmabeliek megvilágítása fehér hollói magasságokban kering?
Az tény, bajnak nem nevezhető még, hogy ez a szellemileg ennyire szimplán konzervatív archaikus közösség sokszor nem keresi az ok okozati összefüggéseket, hanem csak feltételeknek megfelelve jut egyik kockából a másikba, de a bekövetkezett katasztrófát jelenti az, hogy a szellemi utakon járók is ezen a szinten tapogatóznak. Pedig ez csupán elhatározás kérdése. Kiállni valami mellett, vizsgálni azt, elmélyedni benne. Van miben.
Individuális autonómia
Új játszóterünk, bár már régi, hiszen sok ideje fenik eszüket ezen a periférián levő kisebbségnek dolgain. A nemesi szerepbe lassan beletanuló, amúgy az életuntságba belefásult meddő réteg a következő évekre egy biztosabb és jobban jövedelmező kérdést sajátított ki. Ez, - a befolyásos üzleti politikusok és a szakmai értelmiség között hányódó réteg, - egyre markánsabban jelentkezik, és egyre masszívabb hegyként szigeteli el egymástól az előbbi két réteget.
Gyerekességüket alá a produkáló képességük támasztja, a meddő eszmefuttatások, vagy nyílt vitáik a társadalmi analfabetizmus szintjén torkollnak egyfajta orgazmusba, amelynek mély- és csúcspontjai egyaránt szárazak és eleve az óvatos védekezés jegyében válnak terméketlenné.
A probléma körvonalai, avagy annak alkotóelemét képező részletkérdései bizonyos szakmák művelői számára jelenteni fognak mindig egy fehér területeket tartalmazó, ám nem az elvontságuk miatt végtelenített kérdéskört, hanem mert egy létező emberi közösség bonyolódott bele a felelőtlenül feltálalt jogi, szociológiai, szociálpszichológiai problémákba. Mivel nemcsak az adat kevés, hanem a fizikai felmérések is távol állnak az elméleti vitákba keveredett, autonómia-játékot játszó rétegtől, ennek viszonylagos labilitása jelenti a biztos támaszpontot, arra az esetre, ha fölényüket kijátszó társadalomtudósok, vagy az ilyen téren képzett réteg felvállalva ennek tanulmányozását, veszélyforrásként az illékony porondra lépne.
Az indiánromantika foszlik szét egy olyan ember szemében, aki elmerészkedett egy rezervátumba. Vagy amikor a játszótéren, a halál komoly tevékenységbe merülő, büszke szülők arca, riad meg a betolakodó nagyok láttán. Kinőni senki sem akar, felnőni sem, a puha gyerekesség szép fejezetei örök időre megváltott bérletes előadássá válnak, a klub nyugdíjas tagjai számára ez egy olyan szép játék, hogy a könnybe lábadt szemek már őket motiválják a folytatásra, s csepegős szeretetük kitágul az éterben, annak minden sarkába, zugába eljut, s mint a porosodó karácsonyfadíszeket nyáron, ha rábukkanunk, valahogy akkor sincs kedvünk eldobni, ha tudjuk, hogy pótolhatóak.
Persze, minderre szükségünk van. Hiszen, ha nem így lenne, akkor nem teremtettük volna meg így, ilyen formában, s talán, valahol ez törvényszerű is, a közösség, a társadalom korának sajátossága ez a merész és elvont magyarázatok kora, mentesen minden tartalomtól, csupán edzőpálya, az eljövendő vesztesek és győztesek kiképzőbázisa, csupán ennyi.
Gyerekességüket alá a produkáló képességük támasztja, a meddő eszmefuttatások, vagy nyílt vitáik a társadalmi analfabetizmus szintjén torkollnak egyfajta orgazmusba, amelynek mély- és csúcspontjai egyaránt szárazak és eleve az óvatos védekezés jegyében válnak terméketlenné.
A probléma körvonalai, avagy annak alkotóelemét képező részletkérdései bizonyos szakmák művelői számára jelenteni fognak mindig egy fehér területeket tartalmazó, ám nem az elvontságuk miatt végtelenített kérdéskört, hanem mert egy létező emberi közösség bonyolódott bele a felelőtlenül feltálalt jogi, szociológiai, szociálpszichológiai problémákba. Mivel nemcsak az adat kevés, hanem a fizikai felmérések is távol állnak az elméleti vitákba keveredett, autonómia-játékot játszó rétegtől, ennek viszonylagos labilitása jelenti a biztos támaszpontot, arra az esetre, ha fölényüket kijátszó társadalomtudósok, vagy az ilyen téren képzett réteg felvállalva ennek tanulmányozását, veszélyforrásként az illékony porondra lépne.
Az indiánromantika foszlik szét egy olyan ember szemében, aki elmerészkedett egy rezervátumba. Vagy amikor a játszótéren, a halál komoly tevékenységbe merülő, büszke szülők arca, riad meg a betolakodó nagyok láttán. Kinőni senki sem akar, felnőni sem, a puha gyerekesség szép fejezetei örök időre megváltott bérletes előadássá válnak, a klub nyugdíjas tagjai számára ez egy olyan szép játék, hogy a könnybe lábadt szemek már őket motiválják a folytatásra, s csepegős szeretetük kitágul az éterben, annak minden sarkába, zugába eljut, s mint a porosodó karácsonyfadíszeket nyáron, ha rábukkanunk, valahogy akkor sincs kedvünk eldobni, ha tudjuk, hogy pótolhatóak.
Persze, minderre szükségünk van. Hiszen, ha nem így lenne, akkor nem teremtettük volna meg így, ilyen formában, s talán, valahol ez törvényszerű is, a közösség, a társadalom korának sajátossága ez a merész és elvont magyarázatok kora, mentesen minden tartalomtól, csupán edzőpálya, az eljövendő vesztesek és győztesek kiképzőbázisa, csupán ennyi.
Csúszópénz
Nem mintha lenne tapasztalatom ebben, nem még nincs. Csupán az apparátus tökéletességéről tanúskodhatok.
Adni tudni kell. Akik adnak, s akik kapnak. Másként értelmezhető ez a probléma, ha ebből, vagy abból a szögből vizsgáljuk.
Kioktattak, s láttam, hogy egy olyan valaki, akit én éppenséggel nem tartok egyáltalán elveszett embernek, hogyan nyúzza magát azon a pályán, ahol a legalacsonyabbak a bérek, s az előrejutás esélye gyakorlatilag nulla, s hogy pénze legyen, mindenféle munkába belevág.
Kényelemből? Kérdeném. Az lenne a bűnünk, hogy ennyire elkényelmesedtünk. Okos, képzett emberek merő tunyaságból kerülik a versenyhelyzetet, választják a biztost, a könnyűt?
Vagy okos, képzett emberek választják előrejutásukhoz a gyorsabb lehetőséget? Gondolom, ahogy egy versenyvizsgán, úgy ebben a helyzetben is elválhat, ki az, aki ügyesebb, talpraesettebb. Ki az, aki hamarabb megtalálja a módját bejutni, bekerülni valahová. Hiszen ehhez is ész kell. S úgy ahogy lassan ráébredtünk arra, hogy a puszta intelligencia hányadosa sem elég egy ember teljes és abszolút felméréséhez, és kénytelenek voltunk további kritériumrendszereket alkalmazni, úgy rá fogunk arra is jönni, hogy minden eddig nyíltan alkalmazott teszt, vagy felmérés mellé igenis létjogosultságot nyerhet a csúszópénzjuttató képesség mérése is.
Az persze megint más kérdés, hogy egy érintett személy pusztán csak ez alapján ítéli-e meg partnerét. Remélem, valamiféle öntudatlanul működő, talán intuitív szelekció mégis kialakulhat az emberekben, s a csúszópénz útja, egyes esetekben mégis csak megakadhat.
De mint minden görbe úton, úgy itt is vannak problémák. Egyrészt ellenőrizhetetlen. A felmérések azért alakultak ki, hogy a több ember közül kiválasztottat, egy adott mechanizmusba hatékonyabban be lehessen építeni. Viszont, ha ez nem nyílt, akkor semmi garancia nem lesz arra, hogy bármiféle tevékenység hosszabb távon életképes marad, s amikor már nem csak az számít, hogy ki kit tud megkörnyékezni, hanem esetleg az is, hogy ki milyen szellemi tevékenységgel járul valaminek a sikeréhez, könnyen zátonyra futhat bármilyen nemes cél is. A vezetőség, az irányítás szempontjából mindenképpen veszélyes lehet az, amikor egy hierarchiában alulról történik a szerveződés. Tehát már nem tudják meghatározni a hierarchiába történő bekerülés feltételeit. Vagy legalábbis van egy kiszámíthatatlan eleme a szelekciónak.
Másrészt, ostobaság. Mivelhogy jól meghatározott alakja van, vagy számszerűleg kifejezhetővé válik ilyenformán egy befektetés, mi késztetne egy bizonyos illetőt arra, hogy amennyiben mégsem válik be az adott, - ez esetben pénzen vásárolt termék, vagy terméketlenség, felhasználja lendületét és ésszerű irányba igazítsa életét? Vajon hány ilyen szakember tengődik erre-arra, éldegél kényelmesen, mentesen minden stressztől? Ha csak az unalom okozta stresszt nem vesszük számításba. Egy adott hierarchiában a megvásárolt pozíciót sokkal nehezebben adja fel bárki is, mint amikor egyszerűen egy adott utat bejárva, ráérez arra, hogy változtatni kellene. Ez sem egyszerű. Az új szokásokba belecsontosodott rendszerek előbb-utóbb csődbe jutnak, hiszen a fenntartásukat elősegítendő utánpótlás megszűnik. Azaz emberállomány lesz, de fölöslegessé válhat a szakmai tudás, és így csökken a valószínűsége annak, hogy minden szinten kialakuljon egy olyan réteg, amely a hatékonyság szempontjából felülbírálhatja a megszületett döntéseket.
Teszem azt, valaki igen szeretne lazán és bohéman élni, tehát elképzelésének leginkább egy képzőművészi pálya felelne meg. S most eltekintve attól, hogy valójában mennyi érzéke van ehhez, feltételezzük, hogy az adott helyzetben szélsőségesen minimális munkával szeretné önmagát megvalósítani, s vásárol egy oklevelet. Az így feltáruló lehetőségeket kihasználva, elméletileg elhelyezkedhet ezen a pályán, de a munkái, az alkotásai semmit nem tükrözhetnek a világképének kialakulásáról. S bár lehet, hogy munkái értékeléséhez megtalálja a megfelelő réteget, azokat egyszerűen mégsem lehet komolyan venni, hiszen mögöttük, bármit is gondolunk, csupán a laza életre való igény áll.
Visszatérve a csúszópénzre, az azért nyújtott szolgáltatásban, előnyökben részesülőkről sajnos senki nem feltételezheti, hogy valamit is meg fognak valósítani, amire az illető rendszernek szüksége lehet. Világosan látszani fog, hogy semmi sem működik, - egész pontosan, semmi sem úgy működik, ahogy a többség elvárná, bár ez ideális esetben sem mindig van így, de amikor a korrupció szövi át az összes lehetséges szintet egy országban, akkor sajnos pont a szakértelem elértéktelenedése jelenti majd azt a tényezőt, amikor egymás mellett élő és dolgozó emberek egyszerűen nincs ahogy közös nevezőre jussanak.
Főleg akkor nem, amikor a mellettem élőről egyértelműen tudom, hogy az semmilyen utat nem járt be, semmi olyasmit nem tett, amit én, és ennél fogva, semmi közös nem kellene, hogy legyen bennünk, még csak ugyanazt a munkát sem kellene, hogy végezzük. Ám mintha a sors fintora fagyott volna az arcunkra, újból és újból ugyanabba az akadályba ütközünk; szinte gépiesen tesszük majd el ezt a témát is, miután kellőképpen kiszónokolta magát minden illetékes, és törődünk bele mindenbe, hiszen csak az olyanok készülhetnek megváltozni, akik valójában soha nem is akartak megváltozni.
Meg akarom tartani azt a fiktív képet, ami valamikor rég kialakult bennem. Vigyázom a akácfákat és a hársakat az utcák szélén, vagy a blokk mögött, hagyom ilyenkor kizöldülni, virágozni őket. Kinyitom az ablakot, és ott bent mindig ezt látom.
Ebben a képben még a posta előtti nagy gödröt is rég betömtem, aluljárót építettem a bem-bem reklám alá, és néha átsétálok gondolatban a fogászat felé. A világ köves útjai között csak az egyik az, amelyik az én patakom mellett fut.
Megláttam valamikor a várost. Amikor élni kezdett, akkor már nem volt visszaút, lassan építeni kezdtem, és építem most is folyamatosan. Átadták a hely szellemét, sejtjeimbe beépült mindennel együtt kiirthatatlanul, az idegsejtjeim kódjaiból már semmi más nem tudja ezt kitörölni. Viszem magammal, mint egy egész vándorcirkuszt, amiről néhányan tudjuk még, hogy hol szokott megszállni, emlékszünk a macskakövek dallamára. A reggel egyik pillanata, amikor felébredve nem találod a jelent, az, ami még elhiteti veled a mesét.
Minél több ideig szeretném látni magam fölött, és megőrizni a drótoktól és oszlopoktól mentes kék eget. Tudatom valamelyik csücskében fáradtan ott ülnek azok a képek, s a por alatt, ami rászáll mindenre, kristálytisztán csak a beszélgetésekben marad meg, az ami valójában, a város. Testünk egy darabkájában ott vannak így is úgy is a levelezőlapok szemcséi, s vigyázok arra, hogy az előhívó folyadék illata, szele soha ne az utászok pora alatt fulladjon meg.
Ebben a képben még a posta előtti nagy gödröt is rég betömtem, aluljárót építettem a bem-bem reklám alá, és néha átsétálok gondolatban a fogászat felé. A világ köves útjai között csak az egyik az, amelyik az én patakom mellett fut.
Megláttam valamikor a várost. Amikor élni kezdett, akkor már nem volt visszaút, lassan építeni kezdtem, és építem most is folyamatosan. Átadták a hely szellemét, sejtjeimbe beépült mindennel együtt kiirthatatlanul, az idegsejtjeim kódjaiból már semmi más nem tudja ezt kitörölni. Viszem magammal, mint egy egész vándorcirkuszt, amiről néhányan tudjuk még, hogy hol szokott megszállni, emlékszünk a macskakövek dallamára. A reggel egyik pillanata, amikor felébredve nem találod a jelent, az, ami még elhiteti veled a mesét.
Minél több ideig szeretném látni magam fölött, és megőrizni a drótoktól és oszlopoktól mentes kék eget. Tudatom valamelyik csücskében fáradtan ott ülnek azok a képek, s a por alatt, ami rászáll mindenre, kristálytisztán csak a beszélgetésekben marad meg, az ami valójában, a város. Testünk egy darabkájában ott vannak így is úgy is a levelezőlapok szemcséi, s vigyázok arra, hogy az előhívó folyadék illata, szele soha ne az utászok pora alatt fulladjon meg.
Hatás-ellenhatás
Azt szeretném bebizonyítani, hogy önmagában semmilyen jelenség nem létezik, csak, mint egy nagyobb egység függvénye. A nacionalizmus, mint ideológia, a szeparatizmus, minősítésként, irányzatként, szerintem, nem vonatkoztatható egy szűkebb csoportra, hanem egy társadalom egészére érvényes csak. Nem tekintve a kialakító tényezőket, amelyek megítélése nemcsak ellentmondásos, hanem zsákutcát is jelenthetnek, egy adott korszak karakterisztikus jegyeként vizsgálandó minden jelenség, melyeket az emberi szféra szükségszerűen termel ki. Annak eldöntése, hogy ez a fejlődés velejárója-e vagy sem, más lapra tartózik.
Az azonban bizonyos, ahogy kitermelődnek bizonyos irányzatok, majd meg fognak jelenni az azokat megreformáló tényezők is. Ezek tulajdonképpen nem teljesen az idő függvényeként mennek végbe, hanem inkább egy tanulási folyamatként jelennek meg, s akkor a hatékonyság valóban növelhető, alakítható, sőt ki is alakítható. Felismerni nem nehéz egy kikristályosodó alternatívát, ha azonban egy szellemileg befolyásolt értelmiségi rétegről van szó, amely egy bizonyos ideológia mentén eltorzult, akkor, annak kapacitása bármekkora is, nem kompetens erre.
Az ideologikus gondolkodás egész egyszerűen más kategóriák mentén, más mechanizmus szerint történik: másként megfogalmazva, nem a szabad egyéniséghez kötött, és alapvetően alárendelt. A jelenlegi értelmiség melyik szegmense az, amelyik mentes ettől, s alapvetően képzett is a reformok kivitelezésében, most, miután azok már másfél évtizede zajlanak.
A kialakuló szélsőséges irányzatok a társadalomban és a politikában nem szükségszerűen egy adott korszak jellegzetességei, [azaz egy ideológia maradványa], hanem bizonyos rétegek megnyilvánulási módjai, amelyek a szabályozást jelentő tényezők hiánya miatt nyernek tért, népszerűséget. Aminthogy egy kényelmesebb utat jelent az extrémizmus az illető csoport résztvevőinek, az azt fenntartó kohéziós erejük is csak elméletileg fenntartott, s létük kapcsolódik a harchoz, amihez elengedhetetlen az ellenség képének megalkotása, és a ragaszkodás ahhoz. A döntési helyzetben lévők természetes korlátoltsága így nehezen talál kiutat, s ami, más lehetőségként felmerül, kísértetiesen magán viseli a szélsőséges társadalmi berendezkedés minden jellegzetességét. Etikusnak maradni nem egy fogyatékosság, még azoknak sem lenne az, akik erről megfontolva lemondanak egy adott pillanatban, de végérvényesen döntetlen viszonyban számukra az ismeretlennel, mint aki inkább a hibernálás mellett dönt, mert kora eszközei még korlátoltak ahhoz, hogy szellemével hozzá mérje magát.
Azonban a szélsőségre kialakuló reakciók, ha maguk is szélsőségesek, akkor reformnak abszurd minden, csupán az elavult értékek átmentéseiről lehet szó. A metodikailag alternatívnak kinevezett korrigáló irányzatok a konformitás és nonkonformitás mezsgyéjére kényszerülve, megkerülhetetlennek tartják a társadalmi berendezkedés elégtelenségét, ami valójában nem éretlen, ilyen értelemben, hanem rosszul feltérképezett. A létező, de intézményrendszer hiányában, hivatalosan még nem elismert, apriori, régiók csoportja saját eszköz híján kénytelen olyan formában létezni, definiálni magát, amely ha nem is szélsőséges a politikában, de szerveződése egyoldalúan zárja ki a még, földalattinak tartott, alternatív irányzatokat. A palettáról hiányzó, ott helyhez nem jutó multikulturalitás soha nem, mint megvalósítandó, megoldásként fog jelentkezni, hanem, csak az egymás ellen ható szélsőségeket elsimítani próbáló opció.
Ám. Karakterisztikusságából eredően nem szabadna ennek a szerveződésnek figyelmen kívül hagynia saját társadalmának megosztottságát, ami az önrendelkezés és önszerveződés mámorában sokszor a praktikusságtól tekint el legelőször, s híven saját igényeihez, és a kohézióját jelentő kulturális egységéhez, visszaesik a pillanatnyi előnyöket kihasználó improvizáció hibájába. Ha csupán következetlennek tartom ezt, akkor nyilvánvalóvá is válhat két olyan tényező, amivel, bár nap, mint nap szembesülünk, megoldatlanok maradtak. Az erdélyi társadalom alapvetően megosztott, mindig is az lévén, jelenleg sem tehet mást, s az elkülönülő érdekeknek megfelelően kezeli ezt a problémát. Másfelől, hagyományaihoz híven tehetetlennek bizonyul most is, amikor az elkülönülést, csak saját, kényelmes igényeihez, az egynyelvűséghez, a homogenitáshoz igazítja.
Az azonban bizonyos, ahogy kitermelődnek bizonyos irányzatok, majd meg fognak jelenni az azokat megreformáló tényezők is. Ezek tulajdonképpen nem teljesen az idő függvényeként mennek végbe, hanem inkább egy tanulási folyamatként jelennek meg, s akkor a hatékonyság valóban növelhető, alakítható, sőt ki is alakítható. Felismerni nem nehéz egy kikristályosodó alternatívát, ha azonban egy szellemileg befolyásolt értelmiségi rétegről van szó, amely egy bizonyos ideológia mentén eltorzult, akkor, annak kapacitása bármekkora is, nem kompetens erre.
Az ideologikus gondolkodás egész egyszerűen más kategóriák mentén, más mechanizmus szerint történik: másként megfogalmazva, nem a szabad egyéniséghez kötött, és alapvetően alárendelt. A jelenlegi értelmiség melyik szegmense az, amelyik mentes ettől, s alapvetően képzett is a reformok kivitelezésében, most, miután azok már másfél évtizede zajlanak.
A kialakuló szélsőséges irányzatok a társadalomban és a politikában nem szükségszerűen egy adott korszak jellegzetességei, [azaz egy ideológia maradványa], hanem bizonyos rétegek megnyilvánulási módjai, amelyek a szabályozást jelentő tényezők hiánya miatt nyernek tért, népszerűséget. Aminthogy egy kényelmesebb utat jelent az extrémizmus az illető csoport résztvevőinek, az azt fenntartó kohéziós erejük is csak elméletileg fenntartott, s létük kapcsolódik a harchoz, amihez elengedhetetlen az ellenség képének megalkotása, és a ragaszkodás ahhoz. A döntési helyzetben lévők természetes korlátoltsága így nehezen talál kiutat, s ami, más lehetőségként felmerül, kísértetiesen magán viseli a szélsőséges társadalmi berendezkedés minden jellegzetességét. Etikusnak maradni nem egy fogyatékosság, még azoknak sem lenne az, akik erről megfontolva lemondanak egy adott pillanatban, de végérvényesen döntetlen viszonyban számukra az ismeretlennel, mint aki inkább a hibernálás mellett dönt, mert kora eszközei még korlátoltak ahhoz, hogy szellemével hozzá mérje magát.
Azonban a szélsőségre kialakuló reakciók, ha maguk is szélsőségesek, akkor reformnak abszurd minden, csupán az elavult értékek átmentéseiről lehet szó. A metodikailag alternatívnak kinevezett korrigáló irányzatok a konformitás és nonkonformitás mezsgyéjére kényszerülve, megkerülhetetlennek tartják a társadalmi berendezkedés elégtelenségét, ami valójában nem éretlen, ilyen értelemben, hanem rosszul feltérképezett. A létező, de intézményrendszer hiányában, hivatalosan még nem elismert, apriori, régiók csoportja saját eszköz híján kénytelen olyan formában létezni, definiálni magát, amely ha nem is szélsőséges a politikában, de szerveződése egyoldalúan zárja ki a még, földalattinak tartott, alternatív irányzatokat. A palettáról hiányzó, ott helyhez nem jutó multikulturalitás soha nem, mint megvalósítandó, megoldásként fog jelentkezni, hanem, csak az egymás ellen ható szélsőségeket elsimítani próbáló opció.
Ám. Karakterisztikusságából eredően nem szabadna ennek a szerveződésnek figyelmen kívül hagynia saját társadalmának megosztottságát, ami az önrendelkezés és önszerveződés mámorában sokszor a praktikusságtól tekint el legelőször, s híven saját igényeihez, és a kohézióját jelentő kulturális egységéhez, visszaesik a pillanatnyi előnyöket kihasználó improvizáció hibájába. Ha csupán következetlennek tartom ezt, akkor nyilvánvalóvá is válhat két olyan tényező, amivel, bár nap, mint nap szembesülünk, megoldatlanok maradtak. Az erdélyi társadalom alapvetően megosztott, mindig is az lévén, jelenleg sem tehet mást, s az elkülönülő érdekeknek megfelelően kezeli ezt a problémát. Másfelől, hagyományaihoz híven tehetetlennek bizonyul most is, amikor az elkülönülést, csak saját, kényelmes igényeihez, az egynyelvűséghez, a homogenitáshoz igazítja.
Nihilizmus.
Majdnem kényszerítve érzem magam erről beszélni, és talán jobb is lesz, ha azt a néhány gondolatot, amelyek állandóan megjelennek egy bizonyos állapotban, elmondom. A nyugati és más, leginkább keleti társadalmak üdvös és gyümölcsöző összevetésével kezdődik, tények, konkrét tárgyi, azaz apriori írottak - nélkül, idézetszerűségekre való hivatkozásokból, egy amolyan társalgási oktatás-, kioktatás-féle beszélgetésbe csap át, ami beszélgetésnek nevetséges, mert tulajdonképpen egy monológ, de hasznos és érdekes lehet, ha leírva találkozik vele az ember. Az írottak sokkal védtelenebbek, ki vannak szolgáltatva az olvasónak, akiből, valamilyen gondolatok, ha érintik őt, biztos kihozzák a kritikust. Ami a mondanivalót illeti, ugyanez a helyzet, belőlem is egy elhangzott állítás váltotta ki a gondolatmenetet, s ami akkor csupán egy cáfolatnak hangzott valójában hosszú, és sokszor felmerülő, de nagyon szétszórt elmélkedéseknek ad most formát.
Tehát vannak bizonyos állítások, melyek közkedveltségüknél fogva forognak fent, s a társalgási etika, vagy egyáltalán az emberi udvariasság valahogy axiómáknak tekinti, azaz inkább, elhangzásukat, már önmagában, egy olyan ember szájába adja, hogy illetlenség kérdő tekintettel eredetüket, bizonyításukat firtatni. A dogmák szerepe a teológusi értelmezések során nyilvánvalóan akkor is érvényesül, amikor, más lehetőségek híján, az eltérőnek tartott civilizációk kerülnek egy-egy érdeklődés középpontjába, s azok ilyen vagy olyan minősítésének tárgyalása során azok karakterisztikusságai kerülnek párhuzamosan egymás mellé. A térben egymástól távol eső emberi társadalmak szerkezete, azok kialakulásai, időbeni változásai, amennyire lehetséges, dokumentálva vannak bizonyos törvényszerűségek mentén, és szükségszerűen, hiszen ezek jóval többek, mint egyszerű leírásai a tér bizonyos szerveződésének. Inkább a leírtak értelmezése, semmint maga a leírás, módszertanilag, de csak, mint összehasonlító elemei jelenhetnek meg a köztudatban a száraz, tényekből álló antropológiai, vagy teozófiai, antropozófiai kutatásoknak. De hát pont így válik élővé, szokás szerint, tények, megállapítások, értelmezések kerülnek elő, olyan témák leírására, amelyekhez, mivel hiányzik, nincs semmilyen megfelelő fogalom.
A mi szempontunkból tekintve érthető, hogy a keleti mentalitást másnak tartjuk, mint amilyen az, amiben, és ami szerint élünk, és sajnos helytelenül, annak jellemzésére néha elegendőnek bizonyul egy átlagos nyugati ember számára, ha a vallás fontosságát, vagy annak egy nagyon általánosított formájából leszűrt rendszert tekint alapnak. Valójában csupán helyi viszonyokra lehet ezt kivetíteni, mivel ez egy kép saját magáról a jellemzőről.
A keleti nihilizmus, fatalizmus, emberi tulajdonságokként, bizonyos kontextusban, helyhez kötötten jelennek meg, és többnyire úgy, mint a társadalomban markánsan megnyilvánuló vallás hatása, vagy legalábbis ennek a ténynek a felismerése jelentkezik abban, hogy emberekre, azok közösségére ezt a jellemzést használják. Ám ezen túl is érvényesnek tűnik ez a keleti világról, legalábbis annak egy részéről, ha a bennünk élő képet tekintve, az értékek hagyományos, nyugatinak tekintett értelmezése szerint, teljesen más rangsorolása a társadalmi szerkezetet, az érzékelhető állapotokat egy magán jóval aluli szintre helyezi. Az erre használt kifejezések közül az egyik legtalálóbb az lenne, amelyik egy állandó változásra való képességet állít szembe azzal, amit fejlődésképtelenségnek sorolnak be. A történeti leírások, az időbeni kiterjedés megfigyelése azonban valahogy hiányzik a jelenkori megfigyelők megállapításából, amikor a két kultúra közti különbségeket egy találó jellemzésre szeretné építeni. Elfogadható ez a módszer akkor, ha egy konkrétan és jól körülírható jelenségre, egyénre használjuk, amit alaposan megismerhettünk, és át is látunk kellőképpen, de még ekkor is a jellemzés pontosságának rovására megy, az hogy valójában egy ember szellemi szférájába, annak kategória rendszerébe nehezen illeszthető be egy másik egyén komplexitása. Egyébként egyes keleti filozófiák, gondolkodásmódok nagyon összetettek, még akkor is, ha egyszerűek, kőkemény szellemi munkát jelentenek, melyben a törekvés egy célra igen meghatározó. Az lehet, hogy egy emberi közösség egyes egyéneire jellemző az, hogy nem sokat tesznek céljaik megvalósítására, de hiba lenne ezt kivetíteni egy szélesebb rétegre, főleg akkor, ha annak más tagjai olyan szellemi út bejárására vállalkoznak, ami még a teljesítményorientált nyugatiak számára sem valósítható meg. És pont ezért nevetséges baklövés, vagy számít elhamarkodottnak, ha nem vizsgálunk meg egy kérdést. Ami azonban ránk, nyugatiakra jellemző: gondolkodás helyett, készen vett megállapításokkal vetjük össze a mi fejlődésre hivatott kultúránkat, egy olyan világgal, aminek nemcsak egyes elemeit sem ismerjük jól, hanem eleve képtelenek vagyunk azt, teljességében látni.
Tehát vannak bizonyos állítások, melyek közkedveltségüknél fogva forognak fent, s a társalgási etika, vagy egyáltalán az emberi udvariasság valahogy axiómáknak tekinti, azaz inkább, elhangzásukat, már önmagában, egy olyan ember szájába adja, hogy illetlenség kérdő tekintettel eredetüket, bizonyításukat firtatni. A dogmák szerepe a teológusi értelmezések során nyilvánvalóan akkor is érvényesül, amikor, más lehetőségek híján, az eltérőnek tartott civilizációk kerülnek egy-egy érdeklődés középpontjába, s azok ilyen vagy olyan minősítésének tárgyalása során azok karakterisztikusságai kerülnek párhuzamosan egymás mellé. A térben egymástól távol eső emberi társadalmak szerkezete, azok kialakulásai, időbeni változásai, amennyire lehetséges, dokumentálva vannak bizonyos törvényszerűségek mentén, és szükségszerűen, hiszen ezek jóval többek, mint egyszerű leírásai a tér bizonyos szerveződésének. Inkább a leírtak értelmezése, semmint maga a leírás, módszertanilag, de csak, mint összehasonlító elemei jelenhetnek meg a köztudatban a száraz, tényekből álló antropológiai, vagy teozófiai, antropozófiai kutatásoknak. De hát pont így válik élővé, szokás szerint, tények, megállapítások, értelmezések kerülnek elő, olyan témák leírására, amelyekhez, mivel hiányzik, nincs semmilyen megfelelő fogalom.
A mi szempontunkból tekintve érthető, hogy a keleti mentalitást másnak tartjuk, mint amilyen az, amiben, és ami szerint élünk, és sajnos helytelenül, annak jellemzésére néha elegendőnek bizonyul egy átlagos nyugati ember számára, ha a vallás fontosságát, vagy annak egy nagyon általánosított formájából leszűrt rendszert tekint alapnak. Valójában csupán helyi viszonyokra lehet ezt kivetíteni, mivel ez egy kép saját magáról a jellemzőről.
A keleti nihilizmus, fatalizmus, emberi tulajdonságokként, bizonyos kontextusban, helyhez kötötten jelennek meg, és többnyire úgy, mint a társadalomban markánsan megnyilvánuló vallás hatása, vagy legalábbis ennek a ténynek a felismerése jelentkezik abban, hogy emberekre, azok közösségére ezt a jellemzést használják. Ám ezen túl is érvényesnek tűnik ez a keleti világról, legalábbis annak egy részéről, ha a bennünk élő képet tekintve, az értékek hagyományos, nyugatinak tekintett értelmezése szerint, teljesen más rangsorolása a társadalmi szerkezetet, az érzékelhető állapotokat egy magán jóval aluli szintre helyezi. Az erre használt kifejezések közül az egyik legtalálóbb az lenne, amelyik egy állandó változásra való képességet állít szembe azzal, amit fejlődésképtelenségnek sorolnak be. A történeti leírások, az időbeni kiterjedés megfigyelése azonban valahogy hiányzik a jelenkori megfigyelők megállapításából, amikor a két kultúra közti különbségeket egy találó jellemzésre szeretné építeni. Elfogadható ez a módszer akkor, ha egy konkrétan és jól körülírható jelenségre, egyénre használjuk, amit alaposan megismerhettünk, és át is látunk kellőképpen, de még ekkor is a jellemzés pontosságának rovására megy, az hogy valójában egy ember szellemi szférájába, annak kategória rendszerébe nehezen illeszthető be egy másik egyén komplexitása. Egyébként egyes keleti filozófiák, gondolkodásmódok nagyon összetettek, még akkor is, ha egyszerűek, kőkemény szellemi munkát jelentenek, melyben a törekvés egy célra igen meghatározó. Az lehet, hogy egy emberi közösség egyes egyéneire jellemző az, hogy nem sokat tesznek céljaik megvalósítására, de hiba lenne ezt kivetíteni egy szélesebb rétegre, főleg akkor, ha annak más tagjai olyan szellemi út bejárására vállalkoznak, ami még a teljesítményorientált nyugatiak számára sem valósítható meg. És pont ezért nevetséges baklövés, vagy számít elhamarkodottnak, ha nem vizsgálunk meg egy kérdést. Ami azonban ránk, nyugatiakra jellemző: gondolkodás helyett, készen vett megállapításokkal vetjük össze a mi fejlődésre hivatott kultúránkat, egy olyan világgal, aminek nemcsak egyes elemeit sem ismerjük jól, hanem eleve képtelenek vagyunk azt, teljességében látni.
Tudatosítás
Csak történeti szempontból tekintve, bár valamilyen szinten annak térbeli szerkezetét is figyelembe véve, az egyének körül egyre határozottabban elkülönültek a különböző anyagi és szellemi életterek, és kristályosodtak ki bizonyos határok. A megismerési folyamatok korlátai egyben az információ mennyiségének a határai, és valójában vége is. Nem azért, mert az elvárandó anyag felhalmozása egy bizonyos idő után lehetetlenné válna, hanem mert annak minősége nem kerül előtérbe.
Gyakorlati szempontból azonban ez nem jelenti azt, hogy valójában korlátozva lenne bárkinek is a szellemi kapacitása, vagy valójában érezné tudásanyagának véges jellegét. A környezet támasztotta feltételek megismerése, az eligazodási módszerek alkalmazása könnyen megtörténik, azaz kialakul egy bizonyos szféra minden ember körül, amiben leképeződik a saját ismeretanyaga, és amin belül képes arra, hogy ezt a teret fenn is tartsa.
Képesek vagyunk rá, s lehetőségeink is adva vannak, hogy rendet teremtsünk szűkebb-tágabb környezetünkben, s birtokában is vagyunk elegendő ismeretanyagnak, ahhoz hogy áttekinthetővé tegyük azt. Amennyiben magunkkal azonosítjuk életterünket, figyelmünket csupán egy apró dolog kerüli majd el: nevezetesen, hogy a készen kapott környezetünk jellemzőit megváltoztatni még akkor sem tudjuk, ha ismeretanyagunkat bővítjük, vagy csupán annak részleteivel azonosulunk. Korlátaink következtében szellemi szféránk kiterjedése valójában környezeti ismereteink visszahatásából származik, s ennek fel nem ismerése determinálja az egyéneket arra, hogy az anyagi, pénzbeli kifejezhetőséget alkalmazzák, mint a tér feltérképezhetőségének módszerét.
Érdekünk is akár van arra, hogy ismerjük, minek mi a jelentősége a továbbiakban, persze, mert ez teremti meg annak a lehetőségét, hogy valamilyen szinten növeljük a környezetünk kapacitását. A megismert és a meg nem ismert részek közötti összefüggésekkel, kapcsolatokkal csak a saját ismereteink bővülésének függvényében tudunk foglalkozni, azaz csak a mi szempontunk szerint, és csak úgy, hogy eleve alárendeltnek tekintünk minden környezeti adottságot. Még ha ismerjük is annak részleteit nagy pontossággal, csak értékének megfelelően vagyunk képesek azt kezelni. Ám a környezet adottságai önmagukban még nem jelentenek értéket, csak ha konkrétan anyagi szféránkban leképezhetőek. És a probléma pont ez: a meglevő és még érintetlennek minősülő természet, nyilvánvaló értéke és jelentősége ellenére sem képez akkora értéket, hogy megőrizzük, csak akkor, ha a jelenleg értékelhetetlennek minősülő tényezőket is valahogy kifejezzük pénzben. De hát ez sem abszolút, sem relatív nem lehet valós, ameddig az anyagi érdekünk szférájában gondolkozunk.
A környezeti, természeti nevelés egyik sarokpontja lenne az, hogy a megismerteken túl egy reális képet adjon az ismeretanyag korlátairól, és a korlátokat meghatározó tényezőkről. Csak akkor fogunk olyan természetképet kapni, és továbbadni, amelyik önmagában fenn is tartható, és állandó, ha ismereteinken túl is feltételezünk egy összefüggésrendszert, mintegy kívülről tanulmányozzuk magunkat életterünkkel együtt, de nem annak részleteivel törődve, hanem a fel nem tárt részek lehetséges kapcsolataival összefüggésben.
Szabályokat nem ismerni, annyit tesz, mint egy másfajta utat törni olyan feltételek között, amikor egy tévéműsorban az ország turisztikai adottságai közé nem elsősorban a nagyrészt még érintetlennek minősülő természet került, hanem az, hogy a meglévő turisztikai irodák viszonylag nagy számban voltak képviselve egy nemzetközi turisztikai találkozón. Ilyenkor a regionális fejlesztési projektek elbírálási rendszere nemhogy meghatározza a pénzek elosztását, hanem lehetetlenné is teszi azt. Ugyanis a pénzek eleve nem a regionális fejlesztéseket igénylő szektort célozzák meg, még akkor sem, ha a szakemberek tulajdonképpen meglennének erre.
Ám pont azok a szempontok, melyek megfoghatóságuk és tapinthatóságuk miatt váltak elsőrendűvé, s nem az, hogy a behatárolt szférákon túl is felelősséget kell vállalni.
Így hárítjuk el a felelősséget: érdekszférák tudatosításával.
Csak történeti szempontból tekintve, bár valamilyen szinten annak térbeli szerkezetét is figyelembe véve, az egyének körül egyre határozottabban elkülönültek a különböző anyagi és szellemi életterek, és kristályosodtak ki bizonyos határok. A megismerési folyamatok korlátai egyben az információ mennyiségének a határai, és valójában vége is. Nem azért, mert az elvárandó anyag felhalmozása egy bizonyos idő után lehetetlenné válna, hanem mert annak minősége nem kerül előtérbe.
Gyakorlati szempontból azonban ez nem jelenti azt, hogy valójában korlátozva lenne bárkinek is a szellemi kapacitása, vagy valójában érezné tudásanyagának véges jellegét. A környezet támasztotta feltételek megismerése, az eligazodási módszerek alkalmazása könnyen megtörténik, azaz kialakul egy bizonyos szféra minden ember körül, amiben leképeződik a saját ismeretanyaga, és amin belül képes arra, hogy ezt a teret fenn is tartsa.
Képesek vagyunk rá, s lehetőségeink is adva vannak, hogy rendet teremtsünk szűkebb-tágabb környezetünkben, s birtokában is vagyunk elegendő ismeretanyagnak, ahhoz hogy áttekinthetővé tegyük azt. Amennyiben magunkkal azonosítjuk életterünket, figyelmünket csupán egy apró dolog kerüli majd el: nevezetesen, hogy a készen kapott környezetünk jellemzőit megváltoztatni még akkor sem tudjuk, ha ismeretanyagunkat bővítjük, vagy csupán annak részleteivel azonosulunk. Korlátaink következtében szellemi szféránk kiterjedése valójában környezeti ismereteink visszahatásából származik, s ennek fel nem ismerése determinálja az egyéneket arra, hogy az anyagi, pénzbeli kifejezhetőséget alkalmazzák, mint a tér feltérképezhetőségének módszerét.
Érdekünk is akár van arra, hogy ismerjük, minek mi a jelentősége a továbbiakban, persze, mert ez teremti meg annak a lehetőségét, hogy valamilyen szinten növeljük a környezetünk kapacitását. A megismert és a meg nem ismert részek közötti összefüggésekkel, kapcsolatokkal csak a saját ismereteink bővülésének függvényében tudunk foglalkozni, azaz csak a mi szempontunk szerint, és csak úgy, hogy eleve alárendeltnek tekintünk minden környezeti adottságot. Még ha ismerjük is annak részleteit nagy pontossággal, csak értékének megfelelően vagyunk képesek azt kezelni. Ám a környezet adottságai önmagukban még nem jelentenek értéket, csak ha konkrétan anyagi szféránkban leképezhetőek. És a probléma pont ez: a meglevő és még érintetlennek minősülő természet, nyilvánvaló értéke és jelentősége ellenére sem képez akkora értéket, hogy megőrizzük, csak akkor, ha a jelenleg értékelhetetlennek minősülő tényezőket is valahogy kifejezzük pénzben. De hát ez sem abszolút, sem relatív nem lehet valós, ameddig az anyagi érdekünk szférájában gondolkozunk.
A környezeti, természeti nevelés egyik sarokpontja lenne az, hogy a megismerteken túl egy reális képet adjon az ismeretanyag korlátairól, és a korlátokat meghatározó tényezőkről. Csak akkor fogunk olyan természetképet kapni, és továbbadni, amelyik önmagában fenn is tartható, és állandó, ha ismereteinken túl is feltételezünk egy összefüggésrendszert, mintegy kívülről tanulmányozzuk magunkat életterünkkel együtt, de nem annak részleteivel törődve, hanem a fel nem tárt részek lehetséges kapcsolataival összefüggésben.
Szabályokat nem ismerni, annyit tesz, mint egy másfajta utat törni olyan feltételek között, amikor egy tévéműsorban az ország turisztikai adottságai közé nem elsősorban a nagyrészt még érintetlennek minősülő természet került, hanem az, hogy a meglévő turisztikai irodák viszonylag nagy számban voltak képviselve egy nemzetközi turisztikai találkozón. Ilyenkor a regionális fejlesztési projektek elbírálási rendszere nemhogy meghatározza a pénzek elosztását, hanem lehetetlenné is teszi azt. Ugyanis a pénzek eleve nem a regionális fejlesztéseket igénylő szektort célozzák meg, még akkor sem, ha a szakemberek tulajdonképpen meglennének erre.
Ám pont azok a szempontok, melyek megfoghatóságuk és tapinthatóságuk miatt váltak elsőrendűvé, s nem az, hogy a behatárolt szférákon túl is felelősséget kell vállalni.
Így hárítjuk el a felelősséget: érdekszférák tudatosításával.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
