Meg akarom tartani azt a fiktív képet, ami valamikor rég kialakult bennem. Vigyázom a akácfákat és a hársakat az utcák szélén, vagy a blokk mögött, hagyom ilyenkor kizöldülni, virágozni őket. Kinyitom az ablakot, és ott bent mindig ezt látom.
Ebben a képben még a posta előtti nagy gödröt is rég betömtem, aluljárót építettem a bem-bem reklám alá, és néha átsétálok gondolatban a fogászat felé. A világ köves útjai között csak az egyik az, amelyik az én patakom mellett fut.
Megláttam valamikor a várost. Amikor élni kezdett, akkor már nem volt visszaút, lassan építeni kezdtem, és építem most is folyamatosan. Átadták a hely szellemét, sejtjeimbe beépült mindennel együtt kiirthatatlanul, az idegsejtjeim kódjaiból már semmi más nem tudja ezt kitörölni. Viszem magammal, mint egy egész vándorcirkuszt, amiről néhányan tudjuk még, hogy hol szokott megszállni, emlékszünk a macskakövek dallamára. A reggel egyik pillanata, amikor felébredve nem találod a jelent, az, ami még elhiteti veled a mesét.
Minél több ideig szeretném látni magam fölött, és megőrizni a drótoktól és oszlopoktól mentes kék eget. Tudatom valamelyik csücskében fáradtan ott ülnek azok a képek, s a por alatt, ami rászáll mindenre, kristálytisztán csak a beszélgetésekben marad meg, az ami valójában, a város. Testünk egy darabkájában ott vannak így is úgy is a levelezőlapok szemcséi, s vigyázok arra, hogy az előhívó folyadék illata, szele soha ne az utászok pora alatt fulladjon meg.
Ebben a képben még a posta előtti nagy gödröt is rég betömtem, aluljárót építettem a bem-bem reklám alá, és néha átsétálok gondolatban a fogászat felé. A világ köves útjai között csak az egyik az, amelyik az én patakom mellett fut.
Megláttam valamikor a várost. Amikor élni kezdett, akkor már nem volt visszaút, lassan építeni kezdtem, és építem most is folyamatosan. Átadták a hely szellemét, sejtjeimbe beépült mindennel együtt kiirthatatlanul, az idegsejtjeim kódjaiból már semmi más nem tudja ezt kitörölni. Viszem magammal, mint egy egész vándorcirkuszt, amiről néhányan tudjuk még, hogy hol szokott megszállni, emlékszünk a macskakövek dallamára. A reggel egyik pillanata, amikor felébredve nem találod a jelent, az, ami még elhiteti veled a mesét.
Minél több ideig szeretném látni magam fölött, és megőrizni a drótoktól és oszlopoktól mentes kék eget. Tudatom valamelyik csücskében fáradtan ott ülnek azok a képek, s a por alatt, ami rászáll mindenre, kristálytisztán csak a beszélgetésekben marad meg, az ami valójában, a város. Testünk egy darabkájában ott vannak így is úgy is a levelezőlapok szemcséi, s vigyázok arra, hogy az előhívó folyadék illata, szele soha ne az utászok pora alatt fulladjon meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése